Steiner Balázs 15 évesen már felnőtt meccsen lengetett

Ha a világirodalomban keresünk felnőttek szerepébe bújt gyerekeket, az első, ami az embernek eszébe jut, Jules Verne regénye, a Tizenöt éves kapitány. Verne regényében Dick Sand tizenöt évesen lett hajóskapitány, a bajai Steiner Balázs ugyanakkor megelőzte a Verne-hőst, hiszen tizennégy évesen lengetett asszisztensként élete első felnőtt meccsén. (A Bácsbokod-Kisszállás találkozón, 2022. augusztus 27.én.)

Garai Pétert, a Bács-Kiskun vármegyei játékvezetői Bizottság bajai csoportjának a vezetőjét kérdeztük meg arról, hogyan indult ez a szokatlanul korán kezdődő karrier. – Steiner Balázs tizennégy évesen jelentkezett a játékvezetői tanfolyamra – jelentette ki Garai Péter. – Azonnal elfogadtuk a jelentkezését, korábban egyébként nem is vehettük volna fel, hiszen a tizennégy éves kor az alsó határ. A szülei támogatták a jelentkezését, és a tanfolyam ideje alatt is – sőt után is - készségesen segítettek mindenben. A tanfolyamot nagy lelkesedéssel végezte el, késlekedés nélkül, gyakorlatilag egy lendülettel. Minden oktatáson jelen volt, száz százalékos lett a tesztje. A vizsgája után – ahogy ilyenkor az szokásos – először utánpótlás mérkőzésekre osztottuk be, ám miután láttuk, hogy ott remekül megállja a helyét, nem sokáig vártunk azzal, hogy felnőtt mérkőzésre is kiküldjük.

Tavaly decemberben már a 16-ot is betöltötte, tehát lassan már nem hat szokatlanul felnőtt mérkőzésen, az azonban már meglepő, hogy a tizenhetedik életévében már mennyi felnőtt mérkőzés van a háta mögött. A szokatlanul korán indult pályafutását tekintve adódott a kérdés a szüleihez, hogy mikor kezdték érezni annak a jeleit, hogy márpedig ebből a gyerekből játékvezető lesz, akárki meglássa.

– Tizenhárom évesen jelentkezett először Balázs játékvezetői tanfolyamra – emlékezett vissza Steiner Balázs édesanyja. – Akkor elutasították, nem is tehettek mást, ugyanis az alsó korhatár 14 év. Egy évre rá, amikor a tizennégyet betöltötte, már a születésnapján elküldte azt emailt, amelyben újra jelentkezett a tanfolyamra. Ebből utólag arra gondolok, hogy talán már számolta is vissza a napokat, hogy mikor tölti be a tizennégyet. Engem mindenesetre meglepett. Amikor ugyanis reggel mentem be a szobájukba, hogy boldog születésnapot kívánjak nekik és felköszöntsem őket – ugyanis ikerpárról van szó –, Balázs kinyitotta a szemét, és az volt az első megjegyzése, hogy anya, ma kell jelentkeznem a tanfolyamra. Én akkor döbbentem rá, hogy ő ezt tényleg teljesen komolyan gondolja. Korábban csak egyszer – két évvel korábban – volt utalás arra, hogy ilyesfajta álmai lennének. 2018-ban kaptunk a férjemmel tőle egy levelet, én ezt elraktam, máig megvan. Akkor ő tizenegy éves volt. Az általános iskolában a levélírást tanulták, és iskolai feladat keretében kellett nekik egy levelet írniuk. Kedves, a szüleinek írt levél volt, amelynek a végén azt is kifejtette, hogyan is képzeli el magát felnőtt korban – szeretne egy Mustang Cabriót, egy családi házat, családot és két gyereket –, amelyet azzal zárt, hogy „nagyon szeretnék focibíró lenni, kérlek titeket, hogy segítsetek ebben”. Nem tudom, hogy honnan jött ez neki, mert az apukája nem egy fociőrült, sőt, mondhatjuk, hogy nem is különösebben szereti a focit. Az öccse, aki két perccel fiatalabb nála, egyébként már akkor is járt focizni, de egyébként nincs a családban, akitől eltanulhatta volna azt az igazi sör-foci-meccsnézés sztereotípiát. Hacsak nem örökölte, az apai nagyapja ugyanis komoly focirajongó volt, de hát Balázs őt már nem ismerhette meg. Egyszóval ez nem a családon belülről jött. Nem is vittem őket meccsekre, itthon sem néztünk meccseket, úgyhogy némileg váratlanul hatott az a levél, de én elkönyveltem érdekességnek, jót mosolyogtam rajta, és akkor még nem vettem komolyan. Amikor azonban 13 évesen elutasították a jelentkezését, és ő rettentően el volt kenődve, akkor láttam rajta, hogy ezt ő tényleg komolyan gondolja. Akkor láttam rajta az elszántságot. Amikor faggattam, hogy ez az ötlet honnan jött, igazából csak annyit válaszolt, hogy ő ezt szeretné csinálni. Mondtam neki, hogy jól van, ha ez a vágyad, akkor hajrá, próbáljuk meg, akkor csináld. Utána már tudatosan készült. Teszteket csinált, tanult, akkor kezdtünk a férjemmel igazán rádöbbenni, hogy ő ezt tényleg teljesen komolyan gondolja. Amikor aztán elérte a 14 éves kort, amint korábban mondtam, egy pillanatot sem várt, jelentkezett, és már ment is a tanfolyamra.

Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ez az a pillanat, amikor a szülő, amennyiben elfogadja a formabontó pályát –, kénytelen belenyugodni a gyermeke választásába. De Balázs esetében nem ez volt a helyzet. – Belenyugodni nem kellett – jelentette ki az édesanya. – Én mindig azt mondom a fiaimnak, hogy egyetlen egy célom van, az, hogy boldog emberek legyenek. És engem nem érdekel, hogy milyen pályát akar választani, nekem az a fontos, hogy találják meg azt a dolgot az életükben, ami örömöt okoz nekik, amit szívesen és boldogan tudnak csinálni. A Balázsnál ezt most úgy látom, hogy megvan. És ennek mindent alá is rendel. Mondok egy példát. Balázs egy délig alvó gyerek. Az ikertestvére felkel reggel, még hétvégén is, de Balázs nagy hétalvó. Amikor azonban olyan nap virradt fel hétvégén, amikor meccs van, olyankor nem is kell neki szólni, nagyon fegyelmezetten, saját magától fölkel reggel hétkor, elkészül. Egy sima hétvégén ágyúval sem lehet kirobbantani délelőtt az ágyból, de a meccsnap, az szent, az kötelesség, és ő azt teszi is.

Szülői támogatás ide vagy oda, az ember azt gondolná, hogy mégiscsak nehéz pillanat volt az, amikor először kellett elengedni felnőtt meccsre. – Elengedni nem kellett, mert természetesen mentem én is. De egyáltalán nem nehéz szívvel, sőt, mérhetetlenül büszke voltam rá. Nem tagadom, nem volt könnyű hallani a pálya szélén, hogy a fiam olykor kap hideget-meleget. Na, ettől viszont tartottam. Elsősorban azért, mert itthon, a családon belül Balázs neheze viseli a kritikát. Labdarúgó meccseken pedig kapja az ívet rendesen, ráadásul szemüveges, tehát megy a „szemüveget a bírónak”, „két szemüveget”, „óvodából jöttél-e, anyukád elengedett-e” és hasonló beszólások, szóval előzőleg ezek miatt aggódtam. Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nagyon jól kezeli ezeket a dolgokat. Már az első néhány meccsen láttam – bizonyára erre is alaposan felkészítették a leendő kollégái –, hogy abszolút tudatosan, mosolyogva, nagyon intelligensen kezeli ezeket a helyzeteket. Tehát az első két meccs láttán már elengedtem az aggodalmakat, és maradt a puszta büszkeség annak láttán, hogy hogy szalad a partvonalon, hogy mennyire koncentrál, és hogy milyen odaadóan végzi, amit végeznie kell. Aztán egy idő után nem is jártunk tovább vele a meccseire. Azt éreztem rajta, hogy már nem is igényli, sőt, inkább az a természetesebb, hogy ez most már az ő saját közege, elkülönítve a családi élettől, és nem tudatosan, de érezhető volt rajta, hogy úgy érzi, hogy én itt már nem a kicsi fiatok vagyok, hanem a játékvezetői hármas tagja. Ezt követően már nem jártunk a meccseire. Aggódnunk ezután sem kellett, hiszen akkorra már személyesen tapasztaltuk, hogy milyen fantasztikusan segítőkészek a játékvezető kollégái. Bár Balázs egy saját magánál jóval magasabb korosztállyal dolgozik együtt, de megtalálja velük a hangot, és ők sem hagyják ki semmiből, ha buli, vacsora van,mindenhova hívják a kollégái. Nagyon jó fejek, és azt látom, hogy fogják a kezét, nagyon odafigyelnek rá. Például nincs jogosítványa, nem tud maga menni a meccsekre, így aztán mindig előre pontosan megtervezik, ki tudja vinni a Balázst a meccsre, hányra jön érte, tehát a dolog logisztikai oldala is abszolút rendben van. És a férjemmel hamar láttuk, hogy kiváló kezekben van, és hogy nyugodtan a háttérbe vonultunk.

Adódik a kérdés, hogy amikor a gyermek még tanuló, a család támaszt-e föltételeket, hogy a szenvedélyének hódolhasson. – Ez egy nagyon komoly harcunk., A Balázs nagyon jó tanuló volt általánosban, az első hat osztályban, aztán a kisgimnáziumban elérkezett a kamaszkor, és akkor egy kicsit elengedte a gyeplőt. Jelenleg nincs is más dolog, amivel meg tudom fogni. Ha nem tanul, és azt mondom, hogy elveszem a telefont, letiltom a számítógépet, ezt nem csinálhatsz, azt nem csinálhatsz, az mind lepörög róla, viszont abban a pillanatban, hogy előveszem az aduászt, vagyis hogy ha ez így nem működik, akkor befejeztük a focit, akkor megrázza magát. Jelenleg ez az a dolog, aminek az érdekében hajlandó küzdeni, és azokat az – egyébként teljesen hétköznapi elvársokat – teljesíteni, amiket mi egyéb téren támasztunk felé.

– Ezt meg tudom erősíteni, valóban voltak szankciók, amikor a tanulás nem úgy megy vagy bármi gond volt a suliban – jegyzi meg lakonikusan az ifjú játékvezető.

A szülők ma már nem hogy nem bánkódnak amiatt, hogy gyermekük a játékvezetés helyett nem inkább egy békésebb hobbit, mondjuk bélyeggyűjtést választott magának, hanem egyenesen örülnek annak, hogy így alakult. – Mérhetetlenül büszke vagyok rá. Ahogy mondtam, az én két fiam ikertestvér. Annak idején, amikor iskolába írattam őket, direkt olyan iskolát kerestem, ahol két külön osztályba tudták őket tenni. Őket ugyanis kiskoruk óta kíséri az, hogy ők ikrek. Ha az egyik tudott féllábon állni, rögtön megkérezték a másikat, hogy ugye te is tudsz? Folyamatos összehasonlításban telt az életük, aminek én nagyon nem örültem. Így aztán ma örülök, hogy a Balázs kijött ebből a helyzetből a foci által, ami – a családi kört tekintve - csak az övé, csak az ő érdeme, csak az ő saját munkája. És innentől kezdve ő nem az egyik ikertestvér, hanem a Balázs. Nem a Steiner-ikrek egyik tagjaként utalnak rá, hanem tudják, hogy a Balázs a focibíró. Mindenki legyen szuverén egyéniség. Mert attól, mert ők egyszerre születtek, még mind a kettő két szuverén egyéniség. Csodálatos dolog, hogy testvérek, de fontos, hogy mindenki találja meg a saját helyét az életében, legyen önmaga az életében. És úgy látom, hogy a Balázs ezt kezdi megvalósítani.

Ami a megvalósítást illeti, Steiner Balázs örömmel újságolja, hogy már hetvenegy hivatalos bajnoki mérkőzésen közreműködött. Mert természetesen vezeti a meccseket, amelyeken közreműködött. – Utánpótlás meccsen játékvezetőként is kipróbálhattam már magam. Egyébként egyelőre a vármegyei harmadosztályú bajnokság Déli csoportja a futballotthonom. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok arra, hogy egyszer már egy megyei másodosztályú találkozón is lengethettem.

Nem is akármilyenen, hiszen egy Süksöd-Foktő rangadón volt asszisztens. És lesz is még, ha minden úgy halad tovább, ahogy eddig. De miért ne haladna?