Újra gólkirály lett a dusnoki Bolvári Zoltán

Aki megnézi az adatbankot, a támadó előéletét vizsgálandó, az Bolvári Zoltán neve mellett a volt csapatai között csak egyetlen egyet talál: a Dusnok KSE gárdáját. Mellesleg ha ezen felbuzdulva az ikertestvére, Bolvári Dávid volt csapatait keresi ki, ugyanezt találja. Adódik tehát a kérdés, hogy Bolvári Zoltán, és vele együtt ikertestvére, Bolvári Dávid talán soha nem is játszott más csapatban, csakis Dusnokon? Aki nemleges választ tippel a kérdésre, az nem téved.

– Kizárólag Dusnokon játszottunk mind a ketten, illetve játszunk ma is, mára összesen nagyjából úgy húsz éve – tekint vissza a gólkirály. – És szerintem ez már nem is fog változni. Ez egy örök szerelem. Természetesen ahogy a legtöbb korunkbeli, kissrácként mi is a grundon kezdtük a focit. Ahol régen laktunk, onnan nem messze volt egy aszfaltozott pálya, logisztikailag tehát nem volt nehéz megoldani, hogy látástól-vakulásig focizhassunk. Ahogy illik, hosszú éveken át, hiszen középiskolás korunkig szinte mindennap lejártunk oda. Ha éppen a falubajnokság meccseit vívták a felnőtteknek, vagy a nálunk nagyobbak, akkor sem voltunk elkeseredve: végig néztük az összes meccset, utána pedig lámpafénynél rúgtuk a bőrt egészen késő estig. Általános iskolában még gyermekek számára kiírt falubajnokságokat is szerveztünk oda. Nem afféle összecsapott ad hoc tornák voltak ezek, hanem rendesen megadtuk a módját: voltak érmek, díjaztuk a gólkirályt, a legjobb játékost és volt több egyéni díj is. ebben persze a testvérem játszotta a főszerepet, Dávid tehát már igen korán kezdte a futballszervezést. Manapság a Sportkör dolgait is nyolcvan százalékban a Dávid intézi, ezen előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy ő ehhez nagyon ért és imádja. Én inkább csak besegítek az egyesületnél, amiben tudok, inkább a rendezvények – sportbál, közös vacsora - szervezésében vállalok nagyobb szerepet.

Egy kívülálló úgy gondolhatja, hogy a 2022/23-as idény végeredménye, a bronzérem jelentheti azt, hogy a dusnoki játékosok, szurkolók egyik szeme sír, a másik nevet. Sírni azért sírhat, mert nem egyszer szebb színű érmet is szereztek az elmúlt években, ugyanakkor örülni is van okuk, hiszen a végletekig csatában, csak az utolsó fordulóban szerezték meg. 

–Nem volt itt semmiféle kétely, egyértelműen örült mindenki, hogy meglett a végére a bronzérem – mondta Bolvári Zoltán. – Az idei éremmel együtt már tízet szereztünk a megyei első osztályból történt kiesésünk óta. Természetesen a négy bajnoki cím a legkedvesebb az összes közül, de mindegyik érmet nagyon megbecsüljük. Alapvetően mindig úgy indulunk neki az adott szezonnak, hogy jó lenne a dobogón végezni, a többi pedig menet közben alakul. A szurkolóink is nagyon örültek a mostani bronznak is, ezt jól jelzi az is, hogy óriási buli volt az éremosztó után, képletes értelemben szétrúgtuk a ház oldalát. 

Bolvári Zoltán részéről nem kiugró, véletlen fejlemény, hogy egy adott bajnokságban igen sok gólt termel. Az ő esetében tehát aki a „volt-e már korábban gólkirály kérdés helyett a „hányszor volt már gólkirály” kérdést kockáztatja meg, az nem téved.

–Az ifiben is kétszer voltam, és most, az idei siker után a felnőttben is másodszor sikerült az élen végeznem a gólvadászok csatájában. Bár az igaz, a felnőttben elég későn sikerült erre a csúcsra felérnem, hiszen az első gólkirályi címemet is már harminc fölött szereztem meg. 
Emlékezetes lett tehát számára ez az idény is, ugyanakkor képes objektívan értékelni a mögöttük álló esztendőt. –Mindenképpen pozitívum, hogy sikerült a dobogón végeztünk, és az is, hogy hozzánk került a gólkirályi cím is. Hiányérzetünk csak abban a tekintetben lehet, hogy érzésem szerint ebben a keretben több van. Nagyon sok ügyes fiatalunk van, csak még rutin kell nekik és a részükről néha egy kicsit több odafigyelés. 
Noha nehéz kérdésnek találta, mégsem sokat kellett gondolkodnia azon a felvetésen, hogy melyik a legemlékezetesebb idénye a felnőtt csapatban. –Nem könnyű egy idényt kiválasztani, hiszen a maga nemében mindegyik idény különleges volt valamiért, de ha mindenképpen választani kell, akkor a 2018/19-as évünket választanám. Akkor az őszi idényünk egészen fantasztikusan sikerült, hiszen száz százalékosan zártunk féltávnál, tizenhat meccsből tizenhatot megnyertünk. Tavasszal jóval nehezebb dolgunk volt, akkor már sérülések is nehezítették a dolgunkat, de a nehézségek dacára is sikerült megnyernünk a bajnoki címet, ráadásul egy örökre emlékezetes bajai győzelemmel. Győzelmi kényszerben utaztunk Bajára, tudtuk, hogy csak akkor lehet meg az aranyérem, ha nyerünk. Ez sikerült, így a számunkra szó szerint bajnoki döntő lett az a meccs.
Az a 3–0-s dusnoki győzelemmel végződött meccs, amelyen Bolvári Zoltán egyébként az első két gólt szerezte. 
Aki rendszeresen böngészi a vármegyei mérkőzések, vagy akár csak a Dusnok mérkőzéseinek a jegyzőkönyveit, az olyan mérkőzésre is rábukkanhat, amikor a két ikertestvér, Bolvári Zoltán és Bolvári Dávid mellett még két Bolvári lépett pályára a csapatban, Bolvári Péter és Bolvári Zoltán. Aki azt gondolja, hogy ez azt jelenti, hogy mind a négy Bolvári egy családból származik, az téved, aki azonban arra következtet, hogy ezek szerint egy családból négyen is pályára léptek már meccsen, az helyesen tippel. 

–Igazából Bolvári István, a becenevén Béka nem családtag. Dusnokon sok Bolvári van és előfordul, hogy nem is vagyunk még csak rokonok sem. Bolvári Péter ugyanakkor valóban vérrokon, ő az unokaöcsénk, bátyánk, Péter fia. Érdekesség, hogy korábban ő is focizott a serdülőben, az ifiben és a Dusnok II-ben. Pozsonyi Balázs ugyanakkor, aki a felnőtt keret tagja, ő szintén közeli rokon, hiszen ő a nővérünk, Andrea fia. Ha már itt tartunk, Andrea is focizott korábban a dusnoki női focicsapatban. Egyébként konkrétan az idei utolsó mérkőzésen is mind a négyen kezdőként léptünk pályára, de ez már korábban is előfordult. 

Néhány éve megjelent egy nagyszerű, képekkel teli, színvonalas kivitelű, méretes kötet a Dusnok történetéről. Sokan Bolvári Zoltánt tekintik a klub krónikásának. – Megtisztelőnek érzem ezt a címet, de az az igazság, hogy a könyvet ketten együtt szerkesztettük Dáviddal, korábban a kutatásokat is közösen végeztük. Mára ez a jellegű feladat ugyanakkor már csak rám hárul, neki ugyanis sportköri elnökként szinte leírhatatlanul, felsorolhatatlanul sok egyéb dolga van. Annak a könyvnek folytatását nem tervezzük, de egy biztos: mi szezonról-szezonra írjuk tovább a történetet, és én is továbbra is gyűjtök mindent, ami a dusnoki focihoz köthető.  Kétszer már kisebb kiállítást is rendeztünk az összegyűjtött anyagokból, és a kutatást természetesen továbbra is folytatom. 

Köztudott, hogy a gólkirály Zoltán és a sportköri elnök Dávid ikertestvérek. Kísértetiesen nem, de annyira azért eléggé hasonlítanak egymásra, hogy huncut aki rosszra gondol alapon az ember el tudja képzelni, hogy ezzel a hasonlósággal esetleg egy tüzes mérkőzés hevében akár vissza is lehet élni. Bolvári Zoltán elmondta, hogy meccseket szerepcserével biztosan nem döntöttek el. – Mi tagadás, elég hamar rájöttünk, hogy a hasonlóságunk kiaknázható, az egyik olyan pillanat, amikor meggyőződtünk arról, hogy ebben van potenciál, az volt, amikor általános iskolában fizikából simán lefeleltem Dávid helyett. Aztán a tettek mezejére is léptünk e téren, házibulikban történt meg nem egyszer, hogy egy gyors, titkos átöltözéssel vertük át a haverokat, hogy aztán sikerüljön mindenkit megkeverni, hogy voltaképpen ki kicsoda. Munkahelyen is többször dolgoztunk együtt, és ott is csináltunk már poént ebből. Arra is volt már példa, hogy ő nem ért rá valami irodai ügyet elintézni, én meg simán lerendeztem helyette. De a futballpályán nem szoktunk rá notórius visszaélésre, azt ugyanakkor nem állítanám, hogy valaha, nagyon régen, egy távoli galaxisban, a serdülő meg az ifi csapatban nem történt olyan, hogy ha úgy alakult, ne segítettük volna ki egymást, de mivel általában stabil kezdők voltunk, így szerencsére nem is igen volt alkalmunk és okunk se rá, hogy saját magunk helyett dublőrként a testvért küldjük be. Úgy foglalnám össze, hogy ha néha vissza is élünk a hasonlósággal, akkor mindenképpen a poén, a tréfacsinálás szándéka vezérel minket, nem pedig a, hogy is mondjam szépen, jogtalan előnyszerzés.

Ami a következő idényt illeti, különösebb meglepetések nem várnak a dusnoki szurkolókra. –A keretet illetően jelentős változás nem lesz, ahogy egyébként nálunk megszokott, hogy nem is nagyon szokott lenni, nálunk ez nem jellemző. Persze vannak sérültjeink, akik hiányozhatnak az őszi rajtnál, ugyanakkor van egy olyan játékosunk is, egy régi harcos, Báló Ferenc, aki visszavonul. Az edzéseket július közepén kezdjük, heti két edzés van tervbe és egy edzőmeccs. A legtöbb előkészületi mérkőzés már le is van kötve, bár a tavalyi történésekből kiindulva ez a program természetesen még változhat
Arra a kérdésre, hogy ha jövő nyáron érem és gólkirályság között kellene választania, határozottan és egyértelműen vágta rá: – Szerezzünk érmet. A csapat a legfontosabb.

Bolvári Dávid, a sportkör elnöke így mutatja be az ikertestvérét:
Olyan testvér, amilyennek egy testvérnek lennie kell, lehet rá számítani bajban, lehet rá számítani örömben, soha semmi jónak nem az elrontója. Kiskorunk óta focizunk együtt, világéletünkben itt fociztunk, Dusnokon, gyerekként is, igazolt játékosként is. Ezzel nem csak ketten vagyunk így, van még jó néhány ember a csapatban, akikkel gyerekkorunk óta együtt nyomjuk. Szerintem mi, Zoli és én, és még az az egy-két játékos, akikkel együtt indultunk, valószínűleg együtt fogjuk majd szögre akasztani a stoplis cipőt is. De visszatérve a Zolira, az lehet, hogy külsőre hasonlítunk – sokan állítják ezt, úgyhogy elhiszem, elhisszük nekik –, de amúgy személyiség terén és a fociban is van azért köztünk különbség bőven. O inkább gólokat szeret szerezni, míg nekem mindegy, ki lövi a gólt, csak nyerjünk. Ez nem azt jelenti, hogy én ne szeretnék gólokat szerzeni, de jól érzem én magam a középpályán, vagy ha úgy hozza a szükség, akkor hátul is. Zolit pedig az isteni is befejező csatárnak teremtette. Amellett, hogy gólérzékeny, jól tartja meg és fedezi le a labdát, amiből sok jó előkészítése is van. Csak azért nem mondom, hogy nagy értéke a Dusnoknak, mert azt lehetne mondani, hogy hazabeszélek, pedig egyébként így van.