Nagy Attila kellemes meglepetésnek értékeli a Kiskőrösi LC őszi szereplését

Nagy Attila, a Kiskőrösnek az utóbbi időben gyakran csatárposzton feltűnő játékosa rutinos labdarúgó, harminchat évesen 635 mérkőzés van mögötte, ezeken 238 gólt szerzett. Karrierjének a főbb állomásai – a teljesség igénye nélkül – Dunaújváros, Érd és Iváncsa, illetve a jelenlegi, a Kiskőrös csapata. A felületes szemlélő tehát hajlamos automatikusan azt gondolni, hogy a játékos a Dunántúlról mostanság tette át a székhelyét a Duna–Tisza közébe. Csak az őt közelebbről ismerők tudják, hogy bár Nagy Attila valóban Fejér megyeinek tűnik, hiszen Fejér megyei, pontosabban Fejér megyéhez közeli csapatokban szerepelt a korábbi években magasabb osztályban, és onnan is érkezett 2018 tavaszán Kiskőrösre, pedig amikor Kiskőrösre igazolt, akkor ő nem átköltözött Bács-Kiskun megyébe, hanem hazaérkezett. 

– 1999–ben kerültem el Duna­újvárosba a foci révén. Ott végig jártam a ranglétrát, felkerültem az NB I.-es csapathoz, és egészen 2009-ig ott szerepeltem. Azután következett Velence, a BKV Előre, Érd, aztán újra Dunaújváros, majd Iváncsa. De egyébként – és ezt valóban sokan nem tudják rólam – izsáki születésű vagyok, ott is jártam általános iskolába, csak azt követően kerültem el Bács-Kiskun megyéből, a foci miatt. És a foci miatt végeztem el a középiskolai tanulmányaimat is Duna­újvárosban.

Hazatért tehát a megyébe, ráadásul nem is olyan régen, ugyanakkor manapság már annyira szerves része a kiskőrösi csapatnak, mintha világéletében ott játszott volna. Pedig új terepnek számított neki Kiskőrös, amikor megérkezett. Az idevezető útról is megkérdeztük. 

– Kiskőröst azelőtt nem nagyon ismertem, hiszen majd két évtizedet Fejér megyében tevékenykedtem. Először a munkahelyem miatt kerültem Bács-Kiskun megyébe, és amikor már itt dolgoztam, akkor csaltak el Kiskőrösre, focizni. De ma már nemcsak a munkahelyem köt ide, hanem a család is, ugyanis itt ismerkedtem meg a feleségemmel, itt lett családom. A család és a munkahely miatt kerültem tehát elsősorban Kiskőrösre, és azt követően vállaltam be a labdarúgást is, miután egy itt játszó barátom csupa jót tudott mondani az egyesületről. Mára már le is telepedtem a szomszédban, Soltvadkerten, és Kiskőrösön dolgozom. Nem vagyok már a fiatalabbak közül való, és mivel Kiskőrösön megtaláltam mindazt, ami – úgy gondolom – a pályafutásom végéig oda tud kötni, alighanem itt fogom szögre akasztani a stoplis cipőt. Nem mellékesen a klubot is nagyon szeretem. Kitűnő a csapategység, a vezetőség is nagyon korrekt, és ennél több tulajdonképpen nem is kell. A munkahely és a család mellett pedig képes vagyok vállalni azokat a kötelezettségeket, amik azzal járnak, ha az ember egy megyei első osztályú csapatban szerepel. 

Manapság egyre inkább elöl tűnik fel a pályán, de nem volt ez mindig így. 

– Azt mondanám, hogy manapság támadó jellegű középpályás vagyok, persze gyakran csatárt is játszom, vagyis rendre hol Eugene Salami mögött, hol pedig mellette játszom. Ahogy mondani szokás – és ezt az élet is rendre igazolja –, ahogy korosodik az ember, úgy kerül a pályán a felállásban egyre hátrébb, én viszont éppen fordítva vagyok ezzel. Az NB-s csapataimban én inkább afféle labdaszerző, védekező középpályás voltam, sőt, akár védő is, de az évek során egyre előrébb sodródtam, és ma már egyre inkább elöl szeretek játszani. Ha ez a tendencia folytatódik, és még egy-két évig tart a pályafutásom, ki tudja, lehet, hogy akkor már csak klasszikus csatárnak titulálhatom magamat. 

Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb idénye a Kiskőrösben, kettőt kis kiemelt.

– Mindenképpen emlékezetes idény a számomra az, amikor a 2018/19-es idényben bronzérmet nyertünk. Bár akkor, abban a pillanatban nem tudtam a bronznak annyira örülni, hiszen ki-ki mérkőzésen veszítettük el Jánoshalmán az ezüstérmet, és így lettünk harmadikok, de ettől függetlenül az komoly sikernek számított. Utólag már meg is tudom becsülni. No meg a mögöttünk álló szezon is bevonul az emlékezetesek közé, hiszen tizenvalahány éve nem nyert a Kiskőrös felnőttlabdarúgó-csapata trófeát, és a megyei kupa elhódítása mindenképpen emlékezetessé tette ezt az évet számomra, illetve mindenki más számára is, aki érintett volt a sikerben. 

Az idei őszt jelentősen megnehezítette, a csapat bajnoki esélyeit rontotta, hogy az augusz­tusi Magyar Kupa-­mérkőzésen történt rendbontás miatt fél évre eltiltották a Kiskőröst a hazai pályától. Sokan így előre leírták a kőrösieket. Arra a kérdésre, hogy milyen volt ez a felállás, mármint hogy a hazai mérkőzés ténylegesen nem hazai, Nagy Attila elmondta, bizony nem volt egyszerű. 

– Főleg amiatt nem, mert a Kiskőrösnek van egy nagy szurkolótábora, és az elmúlt évek tapasztalatai alapján kijelenthetem, hogy mindig nagy erőt adott a tábor buzdítása a csapatnak, és egyébként is, a hazai légkör minden csapatnak pluszmotivációt jelent, pluszenergiákat ad. Nem volt tehát egyszerű. Szerencsére az edzéseket azért megtarthattuk otthon, legalább edzésre nem kellett máshova járni, mivel csak a bajnoki mérkőzésekre vonatkozott a betiltás. Nagy idézőjelbe téve a csak szót. De sopánkodni nem volt időnk, és nem is volt okunk rá, hiszen jól kaptuk el a rajtot, és a csapategység, a csapat motiváltsága már az ősz elejétől nyilvánvalóvá tette, hogy ettől nem rendült meg a gárda. Néhány hét után már nem is volt már téma az öltözőben, hogy mindig idegenben játszunk, rendre csak a következő feladatra koncentráltunk. Kiskunmajsán játszottuk a hazai meccsek többségét, oda mindig ellátogattak azért szurkolóink, és ők is tanúsíthatják, hogy nagy munkabírást tanúsítva, nagy odaadással játszott a csapat. Sajnálatos, ami a Magyar Kupa-meccsen történt, de nem zavarta meg a fejeket. Az edzőnk, Füleki Antal vezetésével jó úton indultunk el, a negatív dolgokat félre tudta rakni a társaság, és ez az eredményeken is megmutatkozott. 

Ezek fényében tulajdonképpen okafogyottá válik a felvetés, hogy a megyei kupagyőzelem ért-e annyit, hogy aztán megtörténhessen a Magyar Kupa-meccsen az az atrocitás, ami miatt a csapatot fél évre eltiltották. 

– Nem kötöm össze így a két dolgot. A megyei kupa megnyerése óriási siker volt. Ugyanakkor olyan érzés azért munkál bennem, hogy a szövetség ítélete szinte aránytalanul sújtotta a csapatot, tehát éppen azokat, akik nem tehettek az egészről. Érzésem szerint példát akartak statuálni, velünk akartak példát statuálni, egy meglehetősen drasztikus büntetéssel. A klub vezetése viszont megoldotta a helyzetet, a csapat pedig pozitívan állt hozzá a fejleményekhez, és bízunk abban, hogy tavasszal már hazai környezetben tudjuk játszani a hazai meccseinket. 

Arra a kérdésre, hogy az előzmények fényében meglepetésszámba megy-e az őszi elsőség, elmondta, igen is meg nem is. 

– Én bizakodó voltam a szezon előtt is, hiszen együtt maradt a csapat, ami nem egy elhanyagolható tényező. A vezetőség ugyanakkor a rajt előtt nem tűzött ki irreális célt, a 4-6. hely megszerzése volt irányunkban az elvárás. Ez talán most túl szerénynek tűnhet, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy meglehetősen sok csapat lett sötét ló a bajnokság elején. A Szabadszállás ugyanis a rajt előtt egy már-már megyei válogatott szintű csapattá erősödött, majd az utolsó pillanatban nem indult el, és szétszaladt a keret. Az onnan távozó játékosok aztán jelentősen megbolygatták az erőviszonyokat, ezért tűnt több csapat sötét lónak. A vezetőség ennek fényében tűzte ki a 4-6. helyet. A korábbi években tudtuk, hogy nagyjából a Félegyháza, Jánoshalma, Kalocsa, no meg a Kiskőrös négyesből kerülhetnek ki a dobogósok. Az idén azonban volt hat-hét csapat, amely erre esélyesnek tűnt. Ennek tudható be tehát a szerény és mértéktartó célkitűzés. 

Én ugyanakkor bizakodtam, bíztam abban, hogy az élmezőnyben végzünk, hogy a dobogóra odaérhetünk, és nagyon örülök, hogy ez – a csapat hozzáállásának és mentális erejének köszönhetően – sikerült. 

Plusz öröm a számomra, hogy a csapat menet közben jelentősen fiatalodott is. Bővült a keret Szedmák Rolanddal, aki visszatért Kecskemétről, ott van Barkóczi Ádám, Tóth Ákos, ők ifista korú játékosból lettek mára alapemberei a keretnek. Őket pedig jó, tapasztalt, rutinos, sokat látott futballisták egészítik ki, vagyis kijelenthetem, hogy ideális a keret összetétele. Mindezek alapján tehát egyrészt volt mitől tartani az idény kezdete előtt, ugyanakkor volt is miben reménykedni, volt mire alapozni a reményeket. Örülök annak, hogy a dobogó tetején végeztünk, de máris hozzáteszem, hogy véleményem szerint erőn felül teljesítettünk. Ugyanakkor az a helyes, ha mindenki marad két lábbal a földön. Annál is inkább, mert tavaly is az élen zártunk, az ősszel aztán alaposan lecsúsztunk. De minden év más, még egyszer ugyanabba a hibába szerintem nem fogunk beleesni, de az őszi szereplést követően a saját, idény előtti elvárásomat tartom, továbbra is a dobogón szeretnénk látni magunkat a záráskor. Meggyőződésem, hogy pozitív és sikerélményekben gazdag tavasz elé nézünk.

A futsal sem áll távol a játékostól

A nagypályás futballmeccsen kívül éveken át aktívan részt vett a futsalban is, nem is akármilyen szinten, hiszen NB I.-es és NB II.-es bajnokságba is szerepelt. Az NB I.-ben a Ferencváros és a Dunaferr játékosa volt, de nem csak játékosként szaggatta a teremben a hálót, ugyanis játékos-edzőként vezette azt a Dunaújvárost, amely feljutott az NB I.-be.