A bajai Gálos Roland a tokiói jegyét megváltotta

A londoni a versenyre is rányomta a bélyegét a világjárvány. Előbb nézők nélkül folytatták a versenyt, majd végül be is rekesztették. De csak azután, hogy megyénk egyik ökölvívója, a magyar keretből egyelőre egyetlenként, kiharcolta az olimpiai részvételt. A kvalifikációs gátat a nehézségek ellenére sikerrel vevő versenyző az 57 kilogrammos súlycsoportban szorítóba lépő Gálos Roland, a bajai Felsővárosi Mogyi SE bokszolója. Vele beszélgettünk.

– Volt e nagy ünneplés?

– Igazából nem, de külön ünneplésre nem is volt szükség ahhoz, hogy felfogjam annak a jelentőségét, hogy sikerült valóra váltanom a gyermekkori álmomat, amelyért hosszú éveken át dolgoztam. Különösebb megünneplés nélkül is örök életemben belém vésődött az a pillanat, amikor az álmom valóra vált. Azt sem felejtem el sohasem, ahogy a válogatott kazah szövetségi edzője, Botat Nijamzimbetov, majd másodpercekkel később az édesapám is sírva, igen, nem tévedés, sírva a nyakamba borulnak a szorító mellett. Ráadásul nem is csaphattunk volna nagy ünneplést, ugyanis Londonon is meglátszott a karantén közeli állapot bizonytalansága, de mondom, nem volt szükség rá, a pillanat jelentősége nyilvánvaló volt.

– Milyen előjelekkel, milyen érzésekkel utaztatok? Hogy milyen céllal, azt nem is kérdezem, hiszen az nyilvánvaló volt.

– Bizakodva, megfelelő önbizalommal indultunk el Londonba. Ami a hozzáállásomat illeti, édesapám utólag elmondta, hogy meg volt győződve arról, hogy sikerül valóra váltani a célt, ugyanis utólagos elmondása szerint életemben talán kétszer, háromszor látott engem ennyire elszántnak. Elmondta, hogy amikor látta, hogy a menetek közben, amikor adják a taktikai tanácsokat, még félre is tolom az edzőmet, és csakis az ellenkező szorítóban ülő ellenfelet fikszírozom, csakis az ellenfélre koncentrálok, tehát úgy viselkedem, mint aki egy háborúban van, amelyben a cél a hazám, a családom, már meg volt győződve arról, hogy nem lehet baj.

– Az első ellenfélről, a bosnyák Alen Rahimicset ismertétek? Volt róla információtok?

– Igazából semmi. Annyit tudtunk róla, hogy hosszú karú, kellemetlen ellenfél. Amikor a sorsolás után kiderült, hogy ő lesz az ellenfelem, csak videón tudtuk megnézni néhány meccsét. A mérkőzés maga ennek ellenére az én véleményem szerint sima volt. Igaz, hogy a végén csak 3:2 arányban hoztak ki győztesnek, és bevallom, ez ott helyben némileg meg is lepett, mert meggyőződésem, hogy sokkal jobb voltam, ám ezen felesleges lett volna keseregni, hiszen az volt a lényeg, hogy megnyertem a meccset és továbbléptem.

– Azután jött a második viadal, amelyen már Tokió volt a tét. Az ellenfeled az a finn Arslan Khataev, már a nevéből is láthatóan volt szovjet blokkos, konkrétan csecsen bunyós, aki egyszer legyőzött már. Ennek ellenére magabiztosan nyilatkoztál az előtt a meccs előtt is.

– Való igaz, hogy korábban legyőzött már, de azon a meccsen nem éppen a legideálisabb körülmények között álltam ki. A Hamburg Giants színeiben vívtam ellene csapatbajnoki mérkőzést. A meccs előtt betegséggel küszködtem, szokás szerint az utolsó pillanatban utaztunk ki Hamburgba, Hamburgból pedig szinte azonnal buszra ültünk, még normálisan enni sem volt időnk, és megtettünk vagy hatszáz kilométert, így kaptam ki tőle 2:1-re. A körülmények miatt az a vereség nem hagyott bennem olyan nyomot, ami esetleg bármilyen gátlást, görcsöt jelentett volna a meccs előtt. Azt tudtam, hogy nagyon dörzsölt, nagyon tapasztalt bokszoló. Ugyanakkor azt is, hogy a súlycsoportváltás miatt sokat kellett fogyasztania. Nekem ugyanakkor a súlycsoportváltás nem okozott különösebb gondot.

– Milyen volt a meccs?

– Az első menet simán az enyém lett 5:0 arányban. A másodikban aztán sikerült rám kényszerítenie azt a fajta közelharcot, amelyben minden dörzsöltségét kihasználva képes volt rendre azt a látszatot kelteni, hogy én fogok, miközben valójában ő fog. Édesapám erre rögtön fel is hívta a figyelmemet, és azt mondta, hogy ezt lehetőleg ne hagyjam, és mindenképpen arra törekedjek, hogy távolról üssem, kívülről erőltessem rá a saját stílusomat. Ezt tettem, és be is jött, megnyertem a mérkőzést, kijutottam az olimpiára.

– És most? Van alkalmad pihenésre?

– Igen. Muszáj is pihenni egy kicsit. De ezt is aktívan tudom kihasználni, a feleségemmel ugyanis az első gyermekünket június végére várjuk, és készítjük fel a picinek a szobát. A parkettázáson kívül mindent magunk csinálunk, jó érzéssel tölt el minket, hogy mi készítjük fel a kis jövevény számára a lakóhelyét, az otthonát. Viszont nagyon hosszú nem lesz a pihenés, ugyanis – bár az edzőtermek zárva vannak – apával van egy külön termünk, és ott ebben a járványhelyzetben is meg tudjuk úgy oldani a felkészülést, hogy senki mással nem érintkezünk. Tehát nagyon hosszú nem lesz ez a pihenő, a jövő héten ugyanis már újra elkezdem az edzésmunkát. Ami pedig a hangulatomat illeti, talán felesleges is ecsetelnem, mégis szívesen mondom el, hogy természetesen madarat lehetne fogatni velem, hiszen aki csak egyéni sportágra adja a fejét, annak a létező legnagyobb álma az olimpia. Annál nagyobb álom csak egy lehet, ott lenni az olimpián, és ott még emlékezetesen szerepelni. Az én célom sem kisebb, legalább valamilyen érmet szeretnék majd ott szerezni, hogy az én nevem is ott álljon az olimpiák aranykönyvében. Azon leszünk az édesapámmal, hogy a második álom is valóra váljon.

– Az, hogy lesz-e egyáltalán olimpia, az számomra nem is kérdés – nyilatkozta a játékos édesapja, edzője, Gálos Tamás, aki biztos benne, hogy a fia nem potyára váltotta meg a tokiói repülőjegyet.

– Az persze ebben a bizonytalan helyzetben benne van a pakliban, hogy esetleg nem az eredetileg meghirdetett időpontban, hanem később. Ez azonban nem befolyásol minket. Szakmai körökben ugyanis egyöntetű vélemény, hogy egy ökölvívót igazán csúcsformába hozni évente maximum két alkalommal lehet. Londonra már csúcsra pörgött a fiam, így aztán éppen jókor jön most egy kis pihenő. Azt követően természetesen elkezdjük azt az edzésmunkát, ami a kondi tartásához elengedhetetlen. Ugyanakkor az alap edzésmunka folyamatos végzése mellett a csúcsformába hozás körülbelül olyan hat, nyolc hetet vesz igénybe, és mi ennek megfelelően fogjuk időzíteni a munkát akkor, amikor már tudni fogjuk, hogy pontosan mikor is fogunk utazni Tokióba. Mondjuk a japánok eltökéltségét látva én még azt sem tartom kizártnak, hogy akár az eredeti időpontban tartják meg a játékokat, de ez persze innentől már nem csak rajtuk múlik. Jó példa a futball Európa bajnokság, amelyet nemrégiben egy évvel halasztottak el, de az a lényeg, hogy megtartják. Az olimpiával kapcsolatban ekkora késlekedéssel nem számolunk, de nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy egyébként teljesen mindegy, hogy mikor lesz, a lényeg, hogy kint vagyunk – jelentette ki a mester.