Fiaiként kezeli a játékosait a Szabadszállási SE új edzője

– Hogyan találtak rád Szabad­szállásról, mikor kerestek meg, és az ajánlaton mennyit gondolkodtál?

– Nem menedzserek hoztak össze, nem is adatbázisban találtak rám, hanem úgy kerültem Szabadszálláson a képbe, hogy a csapat egyik játékosa, Hegedűs Edvin korábban az én kezem alatt pallérozódott, és ő hívta fel rám a klubvezetés figyelmét. Így amikor tavaly tavasszal a Fradi-öregfiúkkal jártam lent Szabadszálláson, ahol gálameccset játszottunk, Pandur László, az egyesület szakmai igazgatója rám kérdezett, hogy nem lenne-e kedvem vállalni az edzőséget. Nekem nem sokkal korábban köszönték meg a Ferencvárosnál a munkámat, ahol az U17-es csapat pályaedzőjeként dolgoztam, és nem tagadom, az az egyik napról a másikra történt menesztés lelkileg annyira megviselt, hogy úgy éreztem, egy darabig nem vágyom kispadra, így azután megköszöntem a lehetőséget, de nem mondtam igent a megkeresésre. Aztán később, május környékén újra megkerestek telefonon, és akkor már azt válaszoltam, hogy leülhetünk és beszélhetünk róla. Az a tárgyalás, amint a jelenlegi helyzetem is mutatja, már sikerrel járt.

– Az bizonyára nem lehetett hátrány, hogy az FTC játékosa voltál, hiszen Szabadszállá­son sokan olyan szeretettel emlegetik a zöld-fehér klub nevét, amilyen szeretettel talán csak a fővárosi kilencedik kerületben.

– Ez így van, tanúsíthatom. Pandur László is óriási nagy Fradi-fanatikus. Megannyi meccsünket látta, és a beszélgetéseink során afféle élő archívumként olyan jeleneteket idézett a találkozóinkról, amikre már jómagam sem emlékeztem. Ráadásul létezik egy jellegzetes Fradi-­kézfogás, ahogy csak a Fradisták fognak kezet, és amikor megérkeztem Szabadszállásra, meglepett, hogy nagyon sokan – tehát nem is csak Pandur László – ezzel a kézfogással fogadtak. Az tehát Szabadszálláson valóban nem volt hátrány, hogy a zöld-fehér klub játékosa voltam.

– Mit jelent a számodra a Fradi?

– Erre nyugodtan mondhatom azt, hogy mindent. Bár azt tudni kell, hogy előtte játszottam Újpesten is, és ott is nagyon szerettem, mert kiváló társaság gyűlt össze, ám ott kevesebb játéklehetőséget kaptam. A Ferencvárosnál viszont elértem mindent, amit egy játékos, egy csatár elérhet. Éppen csak válogatott nem voltam, bár a válogatott bővített keretében többször is meghívtak, és a B válogatottban magamra is ölthettem a címeres mezt, de számomra, egy vidéki gyerek számára – hiszen Bátaszéken születtem, nőttem fel, és tizennyolc éves koromig ott is játszottam a megyei első osztályban – ez is órási nagy dolog volt. Ráadásul azt aligha kell ecsetelnem, hogy az ország legpatinásabb klubjában játszani milyen felemelő és különleges érzés.

– A Fradi-család tagja maradtál?

– Igen, természetesen. Manapság egy maradandó sérülésem miatt az öregfiúk-bajnokságban sajnos már nem tudok játszani, de a hírverő mérkőzéseken rendszeresen beállok a régi társak közé, tehát még mostanában is viselem a Fradi-címeres mezt. Aki a Fradi-­család tagja volt egyszer, az az is marad.

– Hogy sikerült a beilleszkedés? Milyen a közeg Szabadszálláson?

– Előtte egy kicsit tartottam az ismeretlentől, ami talán természetes is, amikor valami újba vág az ember, bár korábban is voltam már felnőttcsapat edzője is. De már az első pillanattól láttam, hogy itt otthonra találok. A fiúk, a játékosok tisztelnek, maximálisan beleállnak a munkába, elfogadják amiket mondok, úgyhogy most már nagyon örülök, hogy elvállaltam ezt a feladatot. A klubvezetés hozzáállása is kiváló. A szakmai igazgatóval, Pandur Lászlóval rendszeresen szoktam egyeztetni, és örömmel mondhatom, hogy egy húron pendülünk. Meg is beszélünk vele mindent, de szó szerint mindent, a Kerekegyháza elleni találkozó után is este beszéltünk még vagy háromnegyed órát. A labdarúgást is lehet ezerféleképpen, ezerféle szemszögből látni, de a mi álláspontunk rendre nagyon közel áll egymáshoz. Én is mindig meghallgatom az ő érvelését, ő is az enyémet, tehát megtaláljuk a közös hangot.

– Egy kissé döcögősen indult a szezon, három vereségre csak egy győzelem jutott. Az első négy meccs után megfordult a fejedben, hogy kár volt belevágni ebbe a kalandba?

– Nem, egy pillanatra sem, ugyanis éreztem a csapaton azt, hogy többre hivatott. Már az első néhány edzés után tudtam, hogy ebben a csapatban több van, csak dolgozni kell, nem is keveset. Persze csalódott voltam a vereségek miatt, de tudtam, hogy a munka meg fogja hozni a gyümölcsét. Az elejétől láttam, hogy a komfortzónájukból kell kimozdítanom a srácokat, hogy ne csak annyit dolgozzanak, amennyit akarnak. Tudtam, hogy több kell. A srácok derekasan beleálltak a munkába, csinálták, amit kiadtam. Most azt mondom, hogy még mindig a felét sem csináljuk meg a mérkőzéseken annak, amit valójában tudunk, de alakul a dolog, és reméljük, hogy lesz ez még jobb is.

– Azóta nagyot változott a világ, augusztus vége óta veretlenek vagytok. Mire lehet képes ez a társaság, mivel lennél elégedett?

– Azzal, ha felkerülnénk a dobogóra ebben az igen erős megyei bajnokságban – ez jelentheti bármelyik fokát –, illetve, ha a dobogó közelében végeznénk. Deklaráltan kitűzött cél egyébként nincsen, de az látható, hogy noha csapatszinten vannak még hullámzó teljesítmények, egyre jobban összekovácsolódik a társaság. Érdekes jelenség, hogy a gyengébb csapatok ellen mi is gyengén játszunk, az erősebbek ellen pedig jobb teljesítményre vagyunk képesek. Éppen ez az egyik dolog, amin javítanunk kell.

– Van egy bizonyos játékosod, Horváth Bence. Róla mi a véleményed?

– A fiamról természetesen tudom, hogy mit tud. Ahogy azt is, hogy meglehetősen feszített tempóban él, hiszen dolgozik, amellett egyetemre jár, és rendre a munka után jön le a fővárosból edzeni. Amikor tud, mert őt se mindig engedik el. Csereként szokott a mérkőzésekbe beszállni, és minden meccsen tudott lendíteni a csapaton. Ebből a szempontból mondhatom, hogy elégedett vagyok vele. Ugyanakkor nem kap külön elbánást, ugyanúgy kritikus vagyok a pályán nyújtott teljesítményével szemben, ahogy a többi játékos esetében is, ha hibázik, az ő esetében is hangot adok meccs közben is a kritikának. De egyébként én valahol mindegyik játékosomra a fiamként tekintek.