Lélektánc

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kedvelem a „beszavazós vetélkedőket”, ahol gyakran nem a tényleges tudás, hanem a szimpátia révén születhetnek kétes értékű sikerek.

A különböző dalnokversenyeket és sztárcsináló műsorokat ezért sem nézem már évek óta, habár ott sem mindig a percemberkéké lett a diadal, ám a színpadra lépők sokaságán látszódott, hogy életük nem a rivaldafényről szól majd a továbbiakban. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy mindannyian tehetségtelenek lettek volna. Mindegy, megpróbálták. Hogy mindezt saját, vagy szülői akaratra tették, azt inkább ne firtassuk.

A dusnoki-kalocsai fiatalok ’tán maguk találták ki, hogy megmérettetnék tudásukat a Fölszállott a páva vetélkedőn. A próba olyan jól sikerült, hogy egyetlen településreklámmal sem lehetett volna olyan messzire repíteni a Vajas-parti település hírnevét, mint ők tették.

A fellépéseiket követően alighanem voltak olyanok, akik rákerestek a térképen, hogy hol is van az a Dusnok? Ha a település története után is kutakodtak, akkor megtudhatták, hogy a falualapítók már 800 évvel ezelőtt otthonra találtak ott, és azóta is beszélik „a ma már erősen magyarral kevert rác (horvát) nyelvet.” A falu neve is a rác „dusenik” lélekadó szóból származik, és Dusnokon ma is fontosnak tartják a rác, a horvát és a magyar dalok, táncok és zenék gyűjtését, a hagyományok ápolását, megőrzését, továbbadását.

A döntő idején nemcsak a községben élők szurkoltak egy emberként az „aprókért” és támogatták őket szavazataikkal , hanem a környék és a megye is összefogott. A gyerekek és segítőik rengeteg munkája végül meghozta az áhított és megérdemelt sikert, és ahogyan Sebő Ferenc, zsűri elnöke is mondta: „ezek a fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak.”

Ezt kell megjegyezniük a dusnoki apróknak és folytatni a táncolást szívből, lélekből!