Építkezik a pálmonostorai klub

Hosszú évek óta nem volt könnyű a pálmonostorai egyesület helyzete, hiszen a bajnoki mérkőzések során öltözőként az általános iskola tornacsarnokának az öltözőjét voltak kénytelenek használni. Rengeteg nehézséget vetett ez fel, hiszen egyrészt az messze volt a pályától, ennél azonban még nagyobb problémát jelentett az állandó egyeztetési kötelezettség. A klubnak ugyanis folyamatosan egyeztetnie kellett az iskolával és az önkormányzattal – az aktuális sorsolás megjelenése után – arról, hogy mikor használható az öltöző, ezt egyébként a helyzet nehézségéhez képest sikerült súrlódásmentesen megoldani. Ráadásul bajnoki mérkőzések után – magától értetődő módon – kötelesek voltak szinte azonnal kiüríteni, és hibátlan, üres állapotban visszaadni az iskolának a helyiséget. Azt a rendszert sikerült éveken át harmonikusan működtetni, de elképesztő energiákat emésztett föl. Évek óta dolgoztak már a megoldáson, pályáztak, terveztek, de csak nem akart összejönni az öltöző. Végül, szinte az utolsó pillanatban, amikor már az fenyegetett, hogy lejár a megállapított határidő, és még a klub is bajba kerülhet, sikerült elkezdeni felhúzni az épületet, amely a határidőre most már minden valószínűség szerint el is fog készülni.

Az örömteli hír apropóján Papp Lászlóval beszélgettünk, aki a klub technikai vezetője, de egyúttal támogatója és mindenese is.

Pálmonostorán évek óta az a felállás, hogy – katonai hasonlattal élve – az elnök, Laczkó Gábor képviseli a vezérkart, tehát ő intézi a labdarúgóklub működtetésével járó tengernyi adminisztratív feladatot, Papp László pedig a gyakorlati teendőket, tehát ő a gyalogság, a tüzérség és a légvédelem egy személyben, sőt, ha kell, akár a haditengerészet is. Papp László vitatott személye ugyan a megyei futballnak – nem titok, hogy sokak szemében botrányhősnek számít –, az viszont biztos, hogy az ilyen fanatikusok nélkül nem sokáig maradna fent a megyei labdarúgás. Vele beszélgettünk, nem is csak az öltözőről.

– Mi a véleménye arról, hogy a megyei futball egyfajta fenegyerekének tekintik?

– Nem zavar, bár nem is tartom magam annak. Vagy mondjam inkább azt, hogy már nem tartom magam annak? Egy biztos, a klubért, a csapatért mindent megteszek, a fociért semmilyen áldozatot nem sajnálok. Én azt nem tagadom, hogy a mérkőzések alatt rettentően el tudom ragadtatni magam, sőt, mit szépítsünk, elborul az agyam, ha úgy érzem, hogy indokolatlan hátrány éri a csapatunkat. Meg is büntettek és el is tiltottak jó néhányszor emiatt, kis túlzással a büntetésekből akár az öltözőt is előbb felhúzhattuk volna. Azt ugyanakkor az ellenfelek, a játékvezetők is tudják, hogy amint lefújták a mérkőzés, nálam vége a konfliktusoknak, a meccsek utáni vacsorára mindenkit nagy szeretettel és szívesen várunk. Amikor látják, hogy komolyan gondolom a békülést, el is fogadják, és nem is bánják meg.

– Az egész pályafutása ide köti?

– Nem egészen, de inkább csak azért nem, mert a jó negyvenéves labdarúgó-pályafutásom során nem mindig volt labdarúgás a faluban. Kiskoromban, tizennégy évesen a nagycsapatban kezdtem itt, Pálmonostorán, azután Kisteleken játszottam a megye egyben, majd a Tömörkényben, a megye kettőben. És amikor itt 2000-ben újra megalakult az egyesület, hazatértem. Mit mondjak, sihederkoromban volt olyan időszak, amikor egyszerre gyakorlatilag két csapatban játszottam, ami azt jelentette, hogy egy hétvégén két meccset, a Monostorában és a Tömörkényben is.

– A közelmúltban is pályára lépett, már jóval ötven fölött.

– Így van, két éve is játszottam még. Helvécián muszáj volt beszállnom, mert nem volt ki a csapat, de aztán focistaként az lett a hattyúdalom, ugyanis játék közben elszakadt a lábamban egy szalag, és akkor végleg véget ért a pályafutásom. Akkoriban is koros fejjel évek óta inkább csak afféle vésztartalék voltam arra az esetre, ha netán kevesen vagyunk. Persze, volt sok időszak, amikor el voltam tiltva, így nem is tudtam volna beszállni.

– A meccs után valóban mintha kicserélnék önt?

– Semmi gond a lefújás után, habár sokat változtam én magam is. Ma már talán nem hőbörgök annyit, vagy igyekszem nem hőbörögni. Régebben volt eset, hogy elvettem a partjelzőtől a zászlót és megkergettem vele a sporit, cikkeztek is róla meg cikiztek is miatta. Egymillió körül már biztosan befizettünk büntetést miattam, tehát az öltözőt nagyon is megérdemeljük. A lefújás előtt azonban tényleg nem lehet velem beszélni. Sőt, már a meccs napjának a délelőttjén nem lehet hozzám szólni. A mérkőzés napja nálam jó negyven éve szent. Nálunk, ha családi ebédet szerveznek, az az első, hogy megkérdezik tőlem, mikor van a meccs. Ez most így kicsit talán szigorúan hangzik, úgyhogy azonnal hozzá kell tennem, hogy köszönetet mondok a feleségemnek az elmúlt évekért, mert nem minden asszony tűrné el azt, amit neki kellett. De belerázódott, sőt, most már ő is szereti a focit, neki is hiányzik. Kint van minden meccsen, szakért is, ha kell, és nem keveset segít be a főzésbe is. Természetesen a gyerekeim is gyakorlatilag a pályán nőttek fel.

– Ezt a karanténidőszakot hogy bírja?

– Nehezen viselem, de muszáj beletörődni. Hogy mennyire hiányzik a labdarúgás, azt meg se kísérelem leírni.

– Technikai vezetőként, mindenesként mióta szolgálja a klubot?

– Amióta az ezredfordulón újraalakult az egyesület. Az első évben még nem voltam technikai vezető, de hamarosan visszatértem, és azóta itt vagyok. Annak nagyon örülünk, hogy az öltöző végre felépül, ráadásul az, hogy elkészül, a szimbóluma is annak, hogyha lassú is, de igenis van fejlődés, fejlesztés Pálmonostorán. Sajnáljuk, hogy lefújták az idei idényt, alig várjuk már az új bajnokságot, de az augusztus 20-át is, akkor ugyanis a Fradi öregfiúkkal vívott mérkőzés lesz az öltözőavató. Már le is van kötve, és reménykedünk abban, hogy a járványhelyzet meg fogja enged­ni, hogy akkor már lejátszhassuk.

– Mennyire elégedett a jelenlegi csapattal?

– Sajnálom ezt a vírus miatti megszakítást, mert szerintem akár dobogóra is kerülhettünk volna a végén. Az ősz sem sikerült volna rosszul, de két meccset nyert helyzetből az ellenfélnek ajándékoztunk. Tavaszra aztán erősítettünk, érkezett Nagy Ádám, a gólzsák, Szalkai, aki nagyon jó kapus, és Rákóczi Tibor Kecskemétről. Nem tagadom, nemcsak helyiek vannak a csapatunkban, de kénytelenek vagyunk játékosokat idecsábítani. Ami annyira nem nehéz, ugyanis szívesen jönnek hozzánk. Akit kiszemelünk, az szívesen jön ide, és büszkén veszik fel a klub mezét. Azért is, mert tudják, hogy mi mindig kiállunk mellettük, és hogy amit kérnek, illetve amit meg tudunk ígérni, azt előbb-utóbb meg is kapják. És harcos csapat a miénk, Pálmonostorára még a listavezető sem érkezhet abban a tudatban, hogy elég lesz bezsebelnie a három pontot. Persze nemcsak hozott játékosok vannak, sőt, ígéretes gyerekek is fociznak nálunk a Bozsik-programban, illetve magasabb korosztályokban is. Nagy kár, hogy nincs edzőjük. Ezúton is szeretném jelezni, ha valaki kedvet érezne rá, szeretettel várjuk mi is és a gyerekek is. Az, hogy az idén meglehetősen jó volt a csapat, annak is köszönhető, hogy remek edzőt találtunk Bosánszki Mihály személyében, aki érti a játékosok nyelvét. Szabad kezet kapott, és ezt ki is használta, ösztönzőleg hatott a kreativitására.

A meccs igazi társadalmi esemény

– Kistelepülés vagyunk, ipar itt, helyben nincs, így pokolian nehéz összeszedni a tao keretében nekünk megítélt összeget – magyarázza az elnök, Laczkó Gábor, hogy miért nyúlt ilyen kínzóan hosszúra az öltöző története. – Leginkább a környékbeli városok­ból tudunk morzsákat összekalapozni olyanok közvetítésével, akiknek valami közük van a faluhoz, mert mi senkinél nem élvezünk prioritást. Tavaly ősszel látszott először realizálódni az, hogy a taós támogatással meg tud végre valósulni az öltöző. Magát a pályázatot még 2016-ban nyertük el, de például az öltöző terve még 2009-ből datálódik. Már az előző vezetés is szerette volna megoldani ezt a problémát, tehát jó tízéves történetnek érünk most reményeim szerint a végére.

Azt, hogy kemény híre van a Pálmonostorának, az elnök sem vitatja, de szerinte az előítélet nagyobb velük szemben, mint amit a jelen állapotok indokolnának. – Az elmúlt években nem voltak komoly fegyelmik a felnőttcsapat háza táján.

Harciasak vagyunk hazai pályán, az biztos, de most egy jó kis társaság jött össze, és ha sikerül győznünk, azt a hajtós játékunknak köszönhetjük. És ha azért tartanak tőlünk, mert harap a csapat, az nem biztos, hogy baj. Ugyanakkor nem tagadom, a Lacinak is van némi szerepe abban, hogy fenegyerek hírünk lett. Ugyanakkor a falusi futball csak így tud működni, ha ilyen fanatikus emberek csinálják, mint ő, akik a szívügyüknek tekintik. Hosszú távon másképp ezt nem is lehet csinálni! Márpedig a meccs nagyon fontos program egy faluban. Itt minimális a szórakozási lehetőségek száma, itt nagy jelentősége van a meccsnek, ami egyúttal fontos társadalmi esemény is a falu életében. Tavasszal és ősszel sokan próbálják a munkákat is úgy beosztani, hogy ki tudjanak jönni a meccsre, amely remek találkozási alkalom is. És ez meg is látszik, 1870 lakosú település vagyunk, de az átlagnézőszámunk megvan százötven, a rangadókra akár kétszázan is kijönnek.