Fokozatosan vált elhivatássá mások segítése a Hírös Rescue Team alapítójának életében

Önként vállalt koszovói misszióján értük el telefonon Trencsényi Pétert, a Hírös Rescue Team (HRT) alapítóját. A speciális mentőcsoport alapítója beszélt arról, hogy hogyan alakult ki nála az elhívás mások segítésére, miként született meg a HRT ötlete, és arról is, hogy miben fejlődnének a jövőben.

– Hogy érzi magát az Év embere jelöltjeként?

– Nagyon meglepett, és rendkívül megtisztelő, hogy rám gondoltak. Persze némi terhet is helyez rám, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Egyébként idén szerettem volna visszavenni a tempóból. Nagyon sok munkánk volt tavaly, rengeteg szervezést igényeltek a megjelenéseink, az egyszázalékos felajánlással is volt feladat bőven, és ott volt a törökországi földrengés is. Persze a jelölés lendületet ad ahhoz, hogy mégse lassítsunk.

– Milyen út vezetett a HRT megalapításáig?

– A munkámban mindig a kihívásokat kerestem. A kórházban kezdtem, majd a mentőzés következett a maga izgalmaival, utána a honvédséghez kerültem, ahol gyakorolhatom a szaktudásomat, amit aztán elvihettem Afganisztánba, vagy most Boszniába. Nagy kihívás Magyarországtól ötezer kilométerre ellátást biztosítani minimális infrastruktúra mellett, ahol nincs tűzoltó, mentő, semmi sem. És azon gondolkoztam, hogy hova fejleszthetném mindezt, hol találok nagyobb kihívást. Afganisztánban mellettünk laktak a kutyás katonák, és mivel nagyon szeretem a kutyákat, kerestem a módot arra, hogy miként hozhatnám össze a szaktudásomat a kutyákkal. Először a honvédség keretében, feletteseim engedélyével képeztem ki kutyát, majd megszületett a HRT ötlete. Ezzel egy hiányt is betöltöttünk a térségben, hiszen addig nem volt a megyében civil kutató-mentő alakulat. Megkerestem a különböző szakterületeken nagyon tapasztalt kollégáimat a mentőktől, tűzoltóktól, honvédségtől, és elmondtam nekik a tervem, hogy nonprofit célú mentőegységet szervezek. Mindenki azonnal igent mondott. Így a HRT-ben olyanok dolgoznak, akiknek harctéri ellátásban, speciális tűzoltásban van tapasztalata, valamint mentőápoló, mentőautó-vezető. Részt veszünk különleges katasztrófavédelmi, fénytechnikai, árvízvédelmi képzésen, és minden, a lakosság védelmét célzó felkészítésben.

– Saját forrásból teremtették meg a működés feltételeit?

– Igen. Ki milyen speciális felszerelést tudott hozni, azt tette bele az induláshoz. Az afganisztáni keresetemet, a jutalmaimat erre fordítottam. Sok lemondással jár a családom részéről is, hiszen nem jutottunk el nyaralni, lemondtak mindenről, hogy elindulhassunk.

– Mi volt az első esetük?

– 2019 végén Kiskunfélegyházán egy eltűnt idős hölgyhöz riasztottak bennünket. Pszichiátriai osztályon kezelték, de karácsonyra hazaengedték a családhoz, és szenteste eltűnt otthonról. Minket 25-én riasztottak, és 44 perc alatt találtuk meg a hölgyet, aki sajnos már nem élt. Ha hamarabb szólnak, valószínűleg élve találjuk meg. Azóta minden karácsonykor kapunk üdvözlőkártyát az elhunyt családjától, hiszen ugyan már nem élt a hölgy, de így méltóképp el tudtak búcsúzni tőle.

– Mindig a segítés vágya motiválta, vagy az idők folyamán lett segítővé?

– A kórházban még munkaként tekintettem a feladataimra, azután a mentőzés alatt vált számomra hivatássá az emberek segítése. Imádtam minden percét, ami abban is megnyilvánul, hogy a mai napig gyűjtöm a mentőautókat. A kutyás és speciális mentés pedig már életformává lett, és nemcsak azért, mert a kutyákkal napi szinten kell foglalkozni, tréningezni. Hogy miért kezdődött ez nálam, nem tudom. A szüleim ugyan nem segítő szakmát végeztek, de úgy neveltek, hogy segítsünk azoknak, akiknek szükségük van rá, és ez a gondolat tapasztalataim folytán teljesedett ki bennem. Három lányt nevelek, abban a szellemben, hogy segítsenek azokon, akik szükséget szenvednek.

– Hogy áll jelenleg egyesületük anyagi és technikai fedezete?

– Most stabil a működésünk, de a fejlesztéshez szükségünk van az adományokra és az adó egyszázalékra. Nagy előrelépés, hogy Járai Máté színművész lett a nagykövetünk, aki népszerűsége útján sokkal többekhez segít eljutni, mint ahány emberhez eljutnánk.

– Hány keresésük van évente?

– A tél egy nyugodtabb időszak, de tavasztól késő őszig akár heti két-három alkalommal is megyünk keresni, és évi 15–20 személyt találunk meg.

– Mik a további céljaik?

– Szeretnénk fejlődni létszámban. Bevonnánk többeket, akár lelkes civileket távolabbi településeken, hogy így jobban lefedjük Bács-Kiskunt. Ez azt jelentené a gyakorlatban, hogy a helyiek már elkezdhetnék a keresést, mire mi odaérnénk a csapattal. Szeretnénk, hogy minél többen ismerjenek meg bennünket és a munkánkat, és hívjanak, ha eltűnt a szerettük. Emellett az egészségnevelés a szívügyem. Szeretném, ha minél több iskolába eljutnánk, és elsősegély-ismereteket oktathatnánk az iskolások életkorának megfelelően, köztük az újraélesztést. Az az egyik nagy célom, hogy legalább minden kecskeméti diák részt vegyen egy elsősegély- és újraélesztés-oktatáson. Ezt is küldetésemnek érzem.