Jánoshalmáról indulva vált a divatfotózások kedvelt hairstylistjává

– Hairstylitként dolgozol, ami minden bizonnyal megkívánja a művészi beállítottságot. Az alkotás iránti fogékonyságod már gyerekként is megmutatkozott? Mi fordította először az érdeklődésedet a fodrász szakma felé?

– Igazából gyerekkoromban rajzolni szerettem, mint alkotás. A haj szeretete vagy a haj iránti érdeklődés először 16-17 éves koromban jelent meg az életemben. Nagyapámtól kaptam egy nagyon régi borotvakést, és annyira elegáns eszköz volt, hogy azonnal beleszerettem, meg akartam tanulni használni. Onnantól kezdve magam vágtam a hajamat és a szakállamat.

– Korábbi interjúdból kiderült, hogy középiskolai tanulmányaidat a kiskunfélegyházi gépészeti iskolában kezdted. A tehetséged azonban utat tört magának. Mikor vált nyilvánvalóvá számodra, hogy más irányt szabsz az életednek a gyári munka helyett?

– Akkor vált egyértelművé, amikor, egy Facebookra feltöltött munkámat meglátva, megkeresett egy kiskunhalasi mesterfodrász, Kántor Bence, és azt mondta (életemben először valaki), hogy tehetséges vagyok. Megkérdezte, van-e kedvem Budapestre költözni, mert tudna nekem segíteni ebben. Bemutatott Subert Zsoltnak, a Mod&co fodrászszalon tulajdonosának, nála tanultam meg a szakmát.

– Kisvárosi fiatalként voltak félelmeid, amikor felkerültél Budapestre? Vagy természetesen mozogtál az új közegben?

– Persze, hogy voltak félelmeim. Nem ültem még metrón, nem tudtam pálcikával étkezni, és Jánoshalmán nagyjából kétóránként jön egy autó a főúton, míg Budapesten hatalmas a járműforgalom. Aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik. Mindenki fél egy új és ismeretlen közegtől, ez teljesen természetes.

– Voltak valaha kétségeid, hogy ebben a szakmában ki tudsz-e teljesedni? Ha igen, mi, ki segített átlendülni a mélypont(ok)on?

– Igazából az első másfél évben csak mélypontjaim voltak.

Tele voltam kétségekkel, de az, hogy mennyire szép dolgot csinálok, és az ez iránti szeretetem, mindig erősebb volt, mint a mélység, amiben voltam.

Nem mellesleg nem volt B tervem, így szóba sem jöhetett az, hogy ez nem sikerül.

– Mi volt az első sikerélményed Budapesten, amikor már érezted, hogy komoly helyet vívhatsz ki magadnak a szakmában?

– Az első olyan sikerélmény, amire büszke voltam és elismerést jelentett számomra, az az volt, amikor 2019-ben első helyezést értem el egy ausztrál márkának a fodrászversenyén, ahol egy fotót kell beküldeni és igazából egy kikötés volt, hogy ezzel a márkával történjen a haj elkészítése. Mind mást neked kellett kitalálni a sminktől, a megjelenésen, a frizurán át a kép beállításáig. Persze, ez nem jöhetett volna létre a tökéletes csapatom nélkül. Ez egy izgalmas történet volt egyébként, mert nagyon hosszas készülődés előzte meg, és a fotózás napján leszakadt az ég. A tervem ment a kukába, reggel találtam ki, rögtönözve, a nyertes hajat.

– Nagyon összetett munkát végzel, hisz a szalonban zajló munka valószínűleg más készséget és tempót követel meg, mint például egy divatfotózáson vagy egy filmforgatáson való közreműködés. Kiemelnéd néhány mondatban, milyen kihívások elé állít téged egy-egy ilyen felkérés?

– Egy kihívás van számomra: a korán kelés, semmit nem gyűlölök ettől jobban. Délelőtt 11 óráig a nevemet sem tudom megmondani. Viszont, éjfélkor még le se tudnál lőni. Komolyabbra véve a szót, a divatfotózásokon mindig naprakésznek kell lenned. Forgatásokon elmész hajnali 5 órára és este 11 kor hazaesel, hát bőven elég kihívás ezt túlélni, nemhogy, dolgozni és igazgatni, figyelni és résen lenni folyton.

– Mesélj kérlek, a legkedvesebb munkádról! Mi volt az, és miért éppen az tett mély benyomást rád?

– A szívemnek egyik legkedvesebb munkája nemrég történt, egy Marie Claire fotózáson, ahol Lakatos Mónikát, WOMEX-életműdíjas énekesnőt fotóztuk. Mónika a fotózás során, hogy oldja a benne lévő feszültséget, énekelni kezdett. Ez a nő úgy énekel, de úgy, hogy olyan libabőrös lettem, mint egy vastagabb smirgli papír.

A lelkem boldogságra lelt az ő hangjában. Felejthetetlen élmény volt.

– Ha visszatekintesz középiskolai önmagadra, most azt az életet éled, amit akkor elképzeltél?

– Ha a középiskolai énemnek valaki elmesélte volna, hogy 5-6 év múlva itt tartok majd, ahol ma vagyok, egyértelműen kinevetem. Főleg az akkori Matyi, nem gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt jut el ilyen messzire.

– Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik félnek elindulni az álmaik, vágyaik megvalósítása felé?

– Nem baj, ha félnek, mert amikor végleg elhagyod a mamahotelt, és rátérsz a saját utadra, sok nehézséggel, kihívással találod szembe magad. Lehet, hogy sokan nem fognak kedvelni és lesznek, akik akadályoznak majd az előrehaladásban, vagy épp manipulálni próbálnak. De mindig fel kell állni és menni tovább!