Két és fél hétig feküdt az intenzív osztályon az izsáki édesanya

A történet még februárra nyúlik vissza. A koronavírus-járvány hónapról hónapra egyre több embert betegített meg, egyre több családból ragadta el a hozzátartozókat. Az elmúlt több mint egy évben arról szóltak a beszámolók, hogy leginkább az idős, krónikus betegek szenvedik meg a kórt, a legfiatalabbakon csak keresztülszalad, a középkorúakat ugyan ledönti a lábáról, de felgyó­gyulnak 10–12 nap alatt. A negyvenes évei­ben járó kétgyermekes anya, Makai Marianna is erre számított, amikor február 24-én érezte, hogy baj van.

– A férjemnek mondtam, hogy költözzön el, amíg meg nem gyógyulok, mert nem akartam, hogy mindketten megbetegedjünk. Úgy gondoltam, hogy a betegséget rosszabbul viselné a magas vérnyomása miatt. Őt féltettem inkább, hiszen nekem nem volt alapbetegségem – mondta Marianna.

De maradt, és szerencsére nem kapta el a vírust, így az egyre gyengébb párjának sokat segített a karanténban. A mindig pörgős, sok energiával rendelkező feleség abban bízott, ha több napig otthon kúrálja magát, ahogy sokan mások az országban, előbb-utóbb rendbe jön. Segítséget is kapott barátoktól, egészségügyben dolgozóktól, de napról napra egyre gyengébb lett. Mindenki biztatta, hogy az első néhány nap a legrosszabb, utána kifele jön majd a betegségből, de az antibiotikumok, lázcsillapítók, ülőfürdő sem vitte le a lázát.

Végül – március negyedikén – úgy döntöttek, hogy irány a kecskeméti megyei kórház. A sürgősségi betegfelvételin megvizsgálták, de akkor az állapota a leletek alapján otthon is kezelhetőnek tűnt, így hazaküldték.

Állapota azonban rövid idő alatt egyre kétségbeejtőbbé vált, három nappal később már mentőt kellett hívniuk. Ekkor már 11 napja volt beteg.

Újból irány a kecskeméti megyei kórház. Itt a leletei olyan rosszak voltak, hogy azonnal az intenzív osztályra került: kétoldali tüdőgyulladás, nagyon gyenge szaturáció. Előtte azonban megadatott néhány perc, hogy beszéljen a férjével telefonon keresztül.

– Végigfutott a fejemben néhány szám, 10–90, 20–80, azaz, ha valaki lélegeztetőgépre kerül, akkor kicsi az esélye, hogy onnan élve lekerül. Százból tíz vagy húsz embert tudnak visszahozni az orvosok. Mi lesz, ha én is idejutok, ha többet nem ébredek fel? Akkor már könnyezve hívtam fel a férjemet, hogy lehet, többé nem találkozunk. Ő kérte, hogy erről ne is beszéljek, de én erősködtem, elmondtam, mi a feladata, ha a legrosszabb bekövetkezik, hiszen van két gyermekünk, akiket fel kell nevelnie. Öt percem volt erre. Most szörnyű erről beszélni, de akkor, ott, abban a helyzetben nem volt más választásom. Aztán rábíztam magam a sorsra, pontosabban az orvosokra, a nővérekre – emlékszik vissza Marianna.

Aki betolta őt az intenzív osztályra, arra kérte, hogy ne nézzen a „szobatársakra”, akik többségében gépen voltak, hiszen az igazi küzdelem az intenzíven folyik.

Ő az első napokban még csak oxigéntámogatást kapott, de később – az életveszélyes állapota miatt – ő is gépre került néhány napra. Amíg ébren volt, tarthatta a kapcsolatot a családjával. Az osztályon beteg nők és férfiak küzdöttek a gyógyítókkal és a gépekkel a koronavírus ellen.

A betegség iszonyú alattomos, a vírus lassan megfosztja az embert az erejétől. Megtámadja a tüdőt, sok esetben kétoldali gyulladást okoz, szinte láthatatlanul fojtogatja az embert. Megtámadhatja a szívet, a májat, a hajszálerekben okoz óriási bajokat. A fekvő beteg mozogni alig tud, ereje fogyatkozóban, izmai napról napra sorvadnak. A szenvedőt elnyomja a fáradtság, de a vírus nem nagyon hagyja aludni, így a szervezetnek alig van esélye regenerálódni. A beteg harcol, a száján ott az oxigénmaszk, csövek lógnak ki belőle, amelyen a gyógyszereket kapja.

Látszólag semmi sem történik, de a mozdulatlannak tűnő testek valójában élet-halál harcukat vívják.

Marianna látta, hogy az orvosok, nővérek emberfeletti erővel vesznek részt mindenki csatájában.

Szerencsére lekerült a lélegeztetőgépről. Amikor felébredt és megerősödött, néhány nap múlva megkérdezte az egyik orvost, mi is történt valójában vele. A válasz csak annyi volt: ezt jobb, ha nem tudja. De ő tudta, hogy nagyon mélyről jött vissza. Annyi elvégzendő feladata van a családjában, a közösségében, ahol él, hogy muszáj volt legyőznie a koronavírust a kiváló gyógyítókkal, akik számára minden ilyen siker kitartást ad a napi küzdelemben, amelynek ma még nem látni a végét.

Március 22-én jött el a nap, amikor hazaengedték Mariannát. Akkor még nem volt teljesen egészséges. A tüdejét megviselte a betegség, így naponta még pár óra oxigénpalack használata segíti a légzését, és időnként visszajár ellenőrzésre az orvosaihoz. Előre­tekint, az egy hónapos rémálmot igyekszik elfelejteni, családja élete is helyreállt.

Hogy felveszi-e majd az oltást? Erre egy szóval válaszolt: igen.