Horváth János Tázlárért dolgozott egész életében

Egy hajósi német családban született Horváth János, de még Mayer János néven, 1939-ben. A kitelepítést azért kerülte el a családja, mert édesapja a magyar hadseregben szolgált. Az életkezdés nem volt könnyű. Tízéves korában örökbe fogadta egy jánoshalmi rokon család. Nyáron fél háromkor, télen két órával később keltek, hogy a ház körül elvégezzenek. – Nem vonzott a paraszti munka, inkább tanultam volna tovább – meséli. Az örökbefogadók nem lelkesedtek azért, hogy Bajára akart menni a helyi tanítóképzőbe, de végül beleegyeztek a továbbtanulásába. A középfokú iskola elvégzése után, 1957-ben egy évnyi gyakorlatra Tázlárra, a Szanksarokra helyezték ki egy tanyasi iskolába. Ezt követően kapta meg a minősítést. Az iskolában 120 gyerek tanult. Annak idején a faluban csaknem háromezer ember élt, a gyerekek száma meghaladta az ötszázat.

– Amikor leszálltam a buszról, valaki megkérdezte: maga az új tanító? Igen, válaszoltam. Akkor csütörtökön fociedzés, ne felejtse el – hangzott a meghívás. Úgy éreztem, hogy befogadnak. Azóta itt vagyok, ennek 63 éve – mondta Horváth János. A második évben már a faluban tanított. Időközben elvégezte a szegedi főiskolán a magyar–ének szakot, majd később a népművelő szakot is.

Megnősült, és amikor lehetett, pedagóguskölcsönből házat épített. Annak idején 140 ezer forintot adtak kamatmentesen, emlékezett vissza Horváth János. A felesége, Gizella a tanácsházán dolgozott, majd orvos írnok volt. Két gyermekük született, Edit és János, akik pedagógusok. Négy unokájuk van, közülük három már diplomát szerzett.

Horváth János az iskolában többnyire éneket tanított, mivel magyartanár volt elegendő. Hogy miként lehetett megkedveltetni a zenét? Volt egy módszere. Harmadiktól kezdve nyolcadikig, énekórán furulyán kísérték az éneklőket. Akinek ugyanis nem volt hallása, az is élvezhette a zenét. Furulyaszakkört, citerazenekart is vezetett. A nyugdíj első napjáig, 1998. május 15-ig tanított, majd tíz évet még óraadóként dolgozott.

A faluért 42 évig dolgozott tanácstagként és képviselőként. Sőt, a sors felkínálta a tanácselnökséget is, amelyet 1987-ben el is vállalt. Ez volt élete talán legnehezebb időszaka, mivel az iskolaigazgatói beosztás, és az ÁMK vezetése mellett még egy falut is irányítania kellett. A rendszerváltásig hét utat leköveztek, illetve a Tázlárról Kiskunhalas felé vezető földes utat is leaszfaltoztatta. Majd 1990 és 1994 között a megyei közgyűlés tagja is volt.

Hogy milyenek is voltak a gyerekek, amikor 63 éve Tázlárra jött, és milyenek ma? – Annak idején a diákok az iskolai folyosón háromméteres folyosót nyitottak, hogy kényelmesen mehessek. Fél évszázaddal később nekem kellett félreugranom, hogy diákkal ne ütközzek. A gyerekek nem rosszak, de teljesen mások – mondta.

Persze annak idején más volt a világ. A tázlári iskola úgy nézett ki, hogy ahány osztály volt, szinte annyi helyen tanultak, majd 1960-ban épült a mai intézmény elődje, melyben négy tanterem, plusz egy úttörőszoba és tornaszoba volt. 1981-ben megalakult az Általános Művelődési Központ, melynek Horváth János az igazgatója lett. Ez magába foglalta a művelődési házat, az óvodát, az iskolát, a könyvtárat és a napközit is, 42 dolgozóval. Az volt a cél, hogy minden intézmény egy helyre kerüljön. Építettek egy új tornatermet, amely 1983-ban készült el, majd egy 140 négyzetméteres alapterületű könyvtárat nyitottak meg. A kultúrházat átalakították. Közös konyhát is építettek. Az olajkályhás világ után a központi fűtést is bevezették, akárcsak a vizet. Ez utóbbi ugyanis 1981-ig nem volt az oktatási intézményben.

A nyolcvanas évek elejére tíz tanterem készült el. Az iskolabővítést jelentős részben társadalmi munkában végezték a tázláriak. Horváth János közművelődési vezetőként negyven évig vezette a kultúrházat, társadalmi munkában. Amikor 1961-ben megépült a kultúrház, a kecskeméti színházzal szerződést kötött és az éves bemutatókat lehozták Tázlárra. Háromszáz ember is látogatta a színházi előadásokat. Később saját járművel jártak Kecskemétre. A tázláriak több mint kétszáz bérletest szerveztek, akik között voltak vadkertiek és bócsaiak is.

Horváth János kihangsúlyozta a Torgyai házaspár szerepét, akik színházat szerveztek a faluban. Torgyai György tanító vezetésével különböző operettekből adtak elő dalokat, ehhez történetet is írtak. Az előadások némelyikét Fésűs Éva Kossuth-díjas írónő is megtekintette, akinek a Kristályvirág című darabját is előadták. – Húsz éven keresztül Nyílik a rózsa címmel műsort rendeztünk. Ősszel próbáltunk, februárban adtuk elő a magyar nóta csokrot – mesélte. Tázláron évtizedekig működött egy zenekar, amelynek vezetője volt Horváth János. Mint mondta, volt olyan hétvége, amikor többet keresett, mint pedagógusként egy hónap alatt. Szabadideje nem volt, mert a határban szőlőt, kajszi- és őszibarackot termesztett több hektáron. Azt mondja, hogy a ’80-as években volt olyan időszak, hogy a leadott szőlőért 160 ezer forintot kapott, amely két Zsiguli ára volt. Akkor még volt becsülete a mezőgazdasági munkának.

Időközben két könyvet írt. Egyik Tázlár történetét öleli fel 1945. és 2017. között. A másik a helyi művelődési ház évtizedeit mutatja be. Horváth János idén átveheti a Bács-Kiskun Megye Ifjúságának Neveléséért Díjat. Nagyon sok társadalmi elismerést kapott élete során, de azok történetének a feldolgozása egy másik cikk témája lehetne – mondta Horváth János.