Azért dolgozik, hogy visszaadja a magyarság önbecsülését

– Két nagyon rangos elismerést is kapott az elmúlt napokban, szinte a 70. születésnapjával egy időben. Lehet ennél szebb születésnapi ajándékot kívánni?

– A harmadikat is illesszük ide: a családom szeretetét, barátaim, ismerősök és ismeretlenek jókívánságait. A múlt héten a lakiteleki művelődési házban a Faluszépítő Egyesület, a helybéliek megható figyelmessége, szívbéli köszöntése ragyogtató élményem marad. Erősítette bennem, hogy immár fél évszázada szellemi szülőföldem a Tisza menti, Duna–Tisza közi táj és benne Lakitelek.

– A Magyar Érdemrend vagy a Petőfi-díj fontosabb önnek? Egyáltalán mennyire fontosak az ön számára a díjak, az elismerések?

– Ahogy mindenkit, úgy engem is erősít a jó szó, a munkát értékelő elismerés. Ez rajtam keresztül annak a közösségnek is szól, amely immár ötven esztendeje körülvesz, segít, ösztönöz és türelmével a kudarctűrő képességemet is fokozza.

– A rendszerváltoztatás harmincadik évfordulója alkalmából vehette át a Magyar Érdemrend nagykeresztjét. Gondolta volna, hogy a kertjükben szervezett találkozók ekkora hatással lesznek az életére?

– Amikor 1987. szeptember 27-én este a több mint 180 vendég hazaindult és a három gyermekünkkel, Gabriella feleségemmel magunkra maradtunk, akkor megfogalmazódott bennem: most nálunk, itt, Lakitelek szélén, a kertünkben felállított lakodalmas sátorban történt a hír. Addig is szervezkedtünk, de ezzel a találkozóval tonnás teher, felelősség nehezedett ránk. Az idő fölgyorsult, és próbáltuk a lehetetlenben a lehetségest elérni: szervezni a Magyar Demokrata Fórumot, a rendszert megváltoztató nemzeti erőteret. Mindez szinte napról napra átigazította, megváltoztatta nemcsak az én, de sokunk, végül az országunk életét is.

– Orbán Viktor kormányfő szerint ön azon dolgozik, hogy visszaadja a magyarság önbecsülését. Valóban ez fogalmazódik meg önben a mindennapi munkája során?

– Ez valamennyiünk kötelessége. A 2011 áprilisában kétharmados többséggel elfogadott alkotmányunk, Alaptörvényünk is erre kötelez bennünket. Ez az én politikai programom. Lehetőségeimmel is ezt szolgálom az Országgyűlésben, a Hungarikum Bizottságban vagy az épülő lakiteleki Hungarikum Ligetben, amelynek leánykori neve: Népfőiskola.

– Hetvenévesen is fiatalokat megszégyenítő lendülettel dolgozik több területen is. Hogyan tud koncentrálni ennyi feladatra? Mi a titka?

– Az én egyetemem, tanítómesterem a részben osztott szikrai tanyai iskola volt. Arra tanított, hogy az órákra föl kell készülni. Az 5-6. osztály egy teremben volt, az egyik padsor az 5. osztály, a másik padsor a 6. osztály. Volt időszak, amikor minden tantárgyat én tanítottam. Készültem az önálló órára, a közös órára, jártam a családokat, „készültem” a gyerekek életéből. Akkor tudatosodott bennem, hogy tehetségtelen gyermek nincs, csak tehetségtelen vagy tehetetlen (netán telhetetlen) szülő, családi környezet van, vagy tehetségtelen politika van, amelyik nem képes egészséges környezetet, tehetséget kibontakoztató helyzetet teremteni. A szikrai, majd a lakiteleki iskola önfegyelmet adott, ahhoz szoktatott hozzá, hogy a sokrétű feladatra külön-külön alaposan föl kell készülni, az adott feladatra pedig összpontosítani kell.

– Véget ért a karácsonyi készülődés ideje. Önnek sikerült a lelkét ünneplőbe öltöztetni? Jutott ideje az elcsendesedésre?

– Arra jut idő, amit erősen akarunk. Az adventi várakozás bennem csak részben jelent csöndes megérkezést a betlehemi bölcsőhöz. Ezzel párhuzamosan készülök a szilveszter utáni időre. Az a képzeletbeli pásztor él bennem, akinek társai elmentek Megváltót nézni, ő meg a nyáj mellett maradt, hogy az éhes vadakkal szemben megvédje a bárányokat.

– Hogyan ünneplik a karácsonyt? Vannak-e saját hagyományaik, melyekhez minden évben ragaszkodnak?

– A feleségem és az én szüleim karácsonyi hagyománya megújult körülöttünk. Szenteste körbeálljuk a csillogó fenyőfát, a betlehemi jászolt, szól a csengettyű, szikrázik a csillagszóró, Anna lányomékkal énekeljük a Mennyből az angyalt, egymást köszöntjük. Idén is itt lesz velünk Lajos bátyám, aki egyedül él Komáromban. Karácsony másnapján megyünk Visegrádra, ott pedig együtt ünnepelünk a három gyermekünk családjával, a nyolc unokával. Természetes számunkra a hagyományos ételek sora is, a halászlétől kezdve a mákos bobájkáig. Anna lányom fölszeletel egy szép piros almát, mindenki kap egy szeletet. Ez a családi összetartást jelképezi. Szenteste mindig elmondom és a gyerekeim, unokáim is tanulják, tudják azt a versikét, amit édesanyám hozott a Bodrogközből. Így hangzik:

Eljött a nap, mit várva vártunk,

Az égen csillagfény ragyog,

Jézuska fáját ím’ elhozták

A halkan szálló angyalok.

Köszönjük neked, édes Jézus,

Hogy szíved minket így szeret,

S az angyalok dalával együtt

Dicsőítjük ma szent neved!

S ha elmúlik majd a karácsony,

Te akkor is maradj velünk,

Míg élünk, ezt a kis családot

Szeresd, ó édes Istenünk!