Induljunk

Ahogy kiterítettem az étkezőasztalon az ünnepi terítőt, kint elkezdett szállingózni a hó. Nagy pelyhekben, lassan, komótosan festette fehérre az udvarunkat. Nem is kezdődhetne szebben az advent, mint hóesésben – örvendeztem magamban, és gyorsan előkerestem azt az aranyszínű tálcát is, amire minden évben az adventi koszorút tesszük. Tudom, vasárnapig még várni kell az első gyertya meggyújtásával, de én addig is szeretnék gyönyörködni a koszorúban. Advent első vasárnapjáig szép lassan előkerülnek azok a díszek is, amikkel ilyenkor feldíszítjük a lakást. Ezek egyfajta hagyományként már hozzátartoznak a családunk karácsonyi készülődéséhez. Ezek a hagyományok azonban nincsenek kőbe vésve. Ha valami nem oda és nem úgy kerül, mint korábban, ha valami nem úgy sikerül, mint korábban, már nem bosszankodom miatta. Hosszú éveken keresztül követtem el ugyanis azt a hibát, hogy a tökéletes karácsony idilljét szerettem volna megteremteni. Fáradtan és idegesen kergettem egy ideálisnak vélt ünnep képét, ami lehet, hogy látszólag jól sikerült, a lelkem mélyén mégis hiányzott valami. Hiányzott a betlehemi jászol békessége.
Az idei advent más lesz! – figyelmeztetem magam minden évben. És valóban, ahogy tapasztaltabb leszek, egyre közelebb jutok a betlehemi csodához. Négyhetes adventi vándorlásom során ma már a külsőségek helyett a lelki felkészülésre figyelek. Mert a betlehemi jászol sem a pompáról üzen, hanem az egyszerűségről, a békességről és az együttlét öröméről.
Sajnos a hó elolvadt, mire ezt a jegyzetet megírtam, de már ezen sem bosszankodom. Mert a fehér karácsony is csak egy általuk megalkotott idilli kép. A karácsonyt nem a hó teszi ünnepivé, hanem mi magunk. Csak rajtunk múlik, hogy milyen lesz!
 

A karácsonyt nem a hó teszi ünnepivé, hanem mi magunk.