Az idei rendező nyerte meg a játékvezetők kispályás tornáját

Kosztolányi Dezső a Kalauz című rövidke versének végén a villamoson a kalauzt elnézve arra a következtetésre jut, hogy „olyan mint egy ember, mint egy utas.” Nos, aki kívülállóként megtekintette a két héttel korábban a sípmesterek országos tornáját megnyert Bács-Kiskun megyei játékvezetők házi körmérkőzéses, egynapos, kispályás labdarúgó viadalát, az ugyanerre a következtetésre juthatott, sőt, még többre is, hogy a játékvezető olyan, mint egy focista. A sporik ugyanis egész nap óriási vehemenciával üldözték a labdát, rúgták a gólokat, támadtak, védekeztek, és ha a tavaszi idényben bármely pályán vélt vagy jogos kritika illetné a tevékenységüket, azt a mai napon is bizonyították, hogy egyvalamit nem lehet a fejükhöz vágni: hogy ne tudnának bánni a labdával.

Keménységért sem mentek a szomszédba, jól jelzi a mérkőzések dinamikáját, hogy – hiába, hogy a bírák rúgták a labdát – két kiállítás is volt, illetve egy ízben sárga lapot is felmutattak a kollégák. Ettől függetlenül sportszerűek voltak a mérkőzések, a kiállítások inkább a küzdelem intenzitását illusztrálják, valamint a futsal, a nagypályás és teremfociban dívó szerelések elbírálása terén adódó különbségeknek tudhatók be. A nagy erőbedobásból – úriember módjára – csak a hölgyeket is szép számban felvonultató bajaiak elleni találkozókon vettek vissza a játékosok.

A torna körmérkőzéses volt, tehát mindenki mindenkivel találkozott, s ingyen nemigen adtak egyik mérkőzésen sem pontokat, a későbbi tornagyőztes is kivétel nélkül szoros eredményeket ért el az ellenfeleivel szemben. Nem egyenes kieséses rendszerben játszottak tehát döntőt, ennek ellenére az addigi eredményekből kora délutánra nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó előtti, a Kecskeméti csoport–Kiskunfélegyházi csoport találkozója lesz a torna döntője, hiszen a kecskemétiek tíz ponttal érkeztek el a legutolsó találkozójukhoz, a félegyháziak pedig héttel, a képlet tehát egyszerű volt: ha a kecskemétiek győznek, övék az aranyérem, ha viszont a félegyháziak, akkor – mivel azonos pontszám esetén a gólkülönbség volt a döntő – Kiskunfélegyházára kerül a kupa és az aranyérmek. Nos, a mérkőzést 3–0 arányban nyerték az idei torna rendezői – ezt a megyei játékvezetői tornát ugyanis vetésforgó rendszerben évről évre másik körzet rendez, ez a megtisztelő feladata az idén Kecskemétnek jutott –, s így ők vehették át a győzelemért járó serleget, de csak az után, hogy a gólkirályi címért is megküzdöttek ketten, az ugyanis csak az utolsó mérkőzést követő hetesrúgásokat követően dőlt csak el, hogy Borsos Tamás lett a legjobb gólvadász. A díjkiosztót követően az esemény jó hangulatú közös vacsorával zárult.

A közös vacsora előtt azért volt még egy eredményhirdetés, amelynek keretében Boronkay László lányának a köszöntője után először a jubiláló sporttársakat köszöntötték, majd kiosztották az idei tornáért járó különdíjakat, majd a csapatok az érmeket.

Jubilálók:

20 éve játékvezető Papp Gergely, Ézsiás Gábor, Allaga Iván.

25 éve játékvezető Szabó István, Horváth Zoltán.

30 éve játékvezető Nasz Róbert.

35 éve játékvezető Tumó György.

A torna díjazottjai:

A győztes: Kecskeméti Játékvezetői Csoport

A torna gólkirálya: Borsos Tamás

A legjobb kapus: Váczi Levente

A legjobb mezőnyjátékos: Áman Áron

A legsportszerűbb csapat: Baja

A győztes Kecskeméti Játékvezetői Csoport kerete: Váczi Levente, Bosnyák Sándor, Kiss Sándor, Maczelka Zoltán, Nagy Adrián, Bornemissza Norbert, Juhász László, Rabi Zsolt, Kaszala Mihály, Marozsi Gábor, Nagy Attila. Ártim János és Almási László az a két, a kecskeméti kerettel nem focizás, hanem mérkőzésvezetés céljából érkezett játékvezetők, akik örömmel vállalták kollégáik meccseinek a vezetését, amelyből szám szerint hat jutott nekik.

Fülöp Jánosnak, a Kecskeméti csoport vezetőjének, és nem utolsósorban az egész rendezvény fő szervezőjének tettünk fel néhány kérdést a tornával kapcsolatban azt követően, hogy legénysége átvette a győztesnek járó kupát és aranyérmeket.

–Melyik volt a legnehezebb mérkőzés?

–Az egész torna nehéz volt. Szerintem a szív nyert és az akarat. Én a csapattól azt kértem, hogy legyünk nagyon egységesek. Legyünk egy egymásért küzdő csapat, és nem baj, ha nem nyerjük meg, de ha valaki lát minket, az azt lássa rajtunk, hogy azért mindent elkövetünk a győzelemért. Ez sikerült, nem tagadom, több esetben szerencsénk is volt, és volt egy kiváló kapusunk, Váczi Levente, és egy nagyszerű vezéregyéniségünk, Marozsi Gábor, aki összefogta a csapatot a pályán. Láttam a csapaton azt, amit az elmúlt években nem, hogy egymásért harcoltak. Pici győzelmeket arattunk, szoros mérkőzéseket vívtunk, de nagy szívvel és lélekkel.

–Rendszeresen focizik együtt a társaság?

–Az egész csapat nem. Csütörtökönként fociznak egy néhányan ebből a keretől a GAMF sportcsarnokában, ami nem is annyira edzés, mint inkább testmozgás. De a csapatból hat, nyolc fő focizik, vannak köztönk futsalosok, nagypályás futballisták is. Tehát a tornára konkrétan nem készültünk.

–Kiemelnél valakit a csapatból?

–Igazából nem, mert közös volt ez a siker. Azt azért újfent megemlíteném, hogy nálunk Marozsi Gábor volt a vezéregyéniség, illetve a kapusunk volt az, aki nélkül aligha sikerült volna a győzelem. Ő nem egyszer hárított kritikus pillanatokban nagy helyzetekben, hetest is védett. A Kalocsa ellen például három ziccert hárított, aztán a kontrából mi szereztünk gólt, és onnan nem hagytuk elúszni a mérkőzést. Sokat számított, hogy Váczi Levente ennyire biztos pont volt hátul.

–Milyen volt a játékvezetés?

–A játékvezetéssel maximálisan elégedett voltam. Persze voltak ítéletek, amik borzolták a kedélyeket, de ez minden mérkőzésen így van, és a játékvezető soha nem népszerű. De sportszerű mérkőzéseket játszottunk. Voltak nézeteltérések kisebb nézeteltérések, de ez belefér. A kevés sárga és kiállítás is azt bizonyítja, hogy sportszerű küzdelem folyt.