A belváros tüdejévé vált a pestisjárvány áldozatainak temetője

A szerzetesek csillapították le a feldühödött tömeget

A rettegett pestis Kecskemétet sem kímélte, mind közül a legkegyetlenebb járvány 1739. április 24-én érte el az akkor 18-20 ezer lakosú várost. Előtte Takáts Mihály főbíró közhírré tette, hogy ha valakin pestises tünetek jelennek meg, szigorú elkülönítés mellett vigyék az akasztófa alá, ahol sátrakat fognak részükre felállítani, és a halottakat is ott fogják eltemetni. A „ragadós nyavalya” első áldozata a krónikák feljegyzése szerint Kun Jánosné volt, akinek holttestét felháborodott hozzátartozói nem engedtek az „átkozott helyre” kivinni. Ellenállásukhoz egy egész csoport csatlakozott, és rengeteg bor elfogyasztása után, baltákkal és vasvillákkal felfegyverkezve üldözőbe vették a főbírót. A felbőszült csapatot csak két ferences rendi szerzetes tudta megbékíteni azzal az ígérettel, hogy az akasztófához közel eső – az Árpádvárosban ma is álló – Szentháromság kápolna környékének felszentelése után új temetőt nyitnak a pestisben elhunyt római katolikusok eltemetésére. Az ígéretet gyorsan be is váltották, még abban a hónapban megnyitották a Szentháromság temetőt – olvashatunk Juhász István Kecskemét város temetői című könyvében a kezdetekről.

Amiből az is kiderül, hogy

a város 1739-40-ben közel hatezer lakosát vesztette el, azaz majdnem minden harmadik kecskeméti meghalt.

A katolikus halottak száma 3959 volt. Eleinte koporsóba kerültek az áldozatok, majd a nyári hónapokban, mikor százával haltak az emberek, már csak lepedőbe vagy gyékénybe csavarva tették őket a közös sírokba. 1740. szeptember 14-e után már nem észleltek pestises tüneteket, ezért a temetőt azonnal lezárták, ezt az intézkedést a járványtól való félelem sugallta. A kápolnánál minden évben, szeptember 14-e utáni vasárnapon egyházi pompával hálaadó istentiszteleteket rendeztek.

Itt volt a nyughelye a város nagyjainak

A Szentháromság temetőt 1778-ban nyitották meg újra, miután a város belső temetőit lezárták. Innentől kezdve területe folyamatosan bővült, először a mai Árpád körút és Halasi út mentén, majd a 19. század közepén az Ipoly utca irányába (a Mátis Kálmán utca garázsok helyén ekkor még katona lovarda volt, ettől kifelé pedig egy tó és mocsár). 1886-ban megépült a ravatalozó, majd 1894-re elkészült a kálvária és az előtte lévő teret lezáró tizennégy stáció. A kálvária teraszán a golgota három feszületét, valamint Mária, János apostol és Magdolna alakját helyezték el, alépítményében nyugszik Bogyó Pál, az építtető apátplébános. Ugyanebben az évben épült a hírneves építész, Ybl Miklós tervei alapján a Ferenczy kápolna, Ferenczy Idának, Erzsébet királyné egykori társalkodónőjének megbízása alapján (Ida, édesapja és testvérei is itt nyugszanak). Szép eleme a temető kialakult központi részének a négy méter magas angyalokkal díszített Farkas kápolna, ezt Balatoni Farkas Ignác gyógyszerész, a város közismert polgára építtette tizenhárom éves korában elhunyt kislányának.

Felszentelése után, 1904-től itt tartották a hálaadó istentiszteleteket, és a közelben temették el a város jeleseit, gazdag polgárait.

Újabb bővítés következett, megépült az első világháborús parcella, majd a Küküllő utcai kaputól a ravatalozóig vezető út is megszépült, egy kialakított félkör alakú téren helyezték el Katona József új síremlékét 1930-ban, a drámaíró halálának századik évfordulója alkalmából. De a Szentháromság temetőben volt a sírja a Köztemető megnyitásáig Kada Elek polgármesternek, Mathiász János világhírű szőlész-borásznak és még ma is itt nyugszik Révész István egykori kecskeméti plébános, későbbi tábori püspök, „az alföldi tanyavilág apostola”.

A temető sorsát az akkori Leninváros építése pecsételte meg, 1962-ben néhány hónap alatt 2500 sírt exhumáltak, hogy nekikezdhessenek a lakótelepi tömbök felhúzásának. 1964-ben, a Köztemető megnyitásával egyidőben lezárták, majd itt kapott helyet 1985-ben egy nagy víztorony is. Jelenleg egyharmad része az egyház, kétharmada a város tulajdonában van. Bár az elmúlt harminc évben felmerült temetőként való újbóli hasznosítása és egy történeti kert kialakítása is, a legnagyobb lépést pár éve a világháborús parcella felújítása és környezetének megszépítése jelentette a kovácsoltvas kapuval és pár bádog garázs elbontásával.

Szívvel-lélekkel gondozta a „kertjét”

Ha van valaki, aki igazán sokat tud a Szentháromság temetőről, hát az Szekér Zoltán, aki családjával tizenöt évig lakott sírkert területén lévő (de elkerített) gondnoki házban, a víztorony mellett.

– Nem volt fura itt, nagyon szerettük, csöndes, nyugodt környezetben élhettünk. Mindenkinek azt mondtam, hogy van egy tizenkét és fél hektáros kertem

– mosolyog Zoltán. Lányai is a temető szomszédságában töltötték gyermekkorukat. Sokat sétáltak együtt a sírok között, de a gyerekek szüleik nélkül nem mehettek be, édesapjuk érthető okokból ezt megtiltotta, nehogy egy ingatag sírkő esetleg rájuk dőljön vagy beleessenek egy elbontott nyughely után maradt gödörbe.

Az egykori gondnok – ma a Városüzemeltetési Nonprofit Kft. temető zöldfelületi csoportvezetője – hosszú éveken át egyedül tartotta rendben az óriási területet, vágta a füvet, a sírokról a bozótot, összeszedte a szemetet. Nem tagadja, nagyon a szívéhez nőtt a borostyánnal benőtt régi temető, szívvel-lélekkel gondozta. De ebben nem talál semmi különlegeset: szerinte ha valamit szeretünk, akkor csak így érdemes hozzáállni.

Kalandokban gondnokként nem volt hiánya. Mikor 1995-ben odakerült, nyolc-tíz hajléktalan húzta meg magát a temetőben. Szép lassan sikerült kiszoktatnia őket: mindennap rájuk szólt, hogy fáradjanak ki, „itt csak az alszik, aki a föld alatt van”. Végül addig járt a nyakukra, hogy odébbálltak. Persze időről-időre felbukkannak mások: ahogy körbejárunk, sok helyen látunk szemetet, eldobált ruhát, annak a nyomát, hogy valaki hosszabb időt ott töltött. Éppen ezért a Városüzemeltetési Kft. felkérésére a Városrendészek a jövőben rendszeresen járőröznek majd, és ki fogják küldeni a bentlevőket. Nemcsak a fedél nélkülieket, hanem a drogosokat is, akik szintén sok gondot okoznak, a Ferenczy kápolna környékén szoktak dorbézolni, kiabálni. Zoltán azt mondja, atrocitás, támadás őt soha nem érte, szót fogadnak neki, és felszólításra távoznak – csak a fecskendőt hagyják ott.

– Engem nem érdekel, hogy szipuznak vagy milyen szert használnak, de abból nem engedek, hogy a rendes látogatókat hagyják békén

– jelenti ki. Volt vandál rongálás is, egy éjszaka 37 sírkövet döntöttek le, máskor a régi ravatalozóban talált a gondnok elvágott nyakú macskát, körülötte sátánista feliratokkal; a körülmények arra utaltak, hogy az állatot rituálisan megkínozták.

Szerencsére sokkal kedvesebb eseteket és látogatókat is fel tud eleveníteni. Például egy idős házaspárt, akik igen gyakran sétáltak a temetőben.

– Egy füstös út mellett laktak, felüdülés volt nekik reggelente az itteni friss levegő, az öregúr egyszer úgy fogalmazta ezt meg, hogy az oxigén szinte marja. Hát igen, mondhatjuk, hogy itt található Kecskemét tüdeje, hiszen ekkora zöldfelület sehol nincs a belvárosban – teszi hozzá Zoltán, és ebben is teljes mértékben igazat adhatunk neki. Sztorizik még az egy időben itt tanyázó rókákról, a betévedt őzekről, a célirányosan idejáró, versenyekre készülő futókról, és szóba kerül egy belga turistacsoport is, akik véletlen keveredtek a temetőhöz, azt hitték, botanikus kert, de nem voltak akkor sem csalódottak, mikor a gondnok felcsapott idegenvezetőnek, és körbekalauzolta őket.

Név és halálozási év ismeretében megtalálható az elhunyt

A kétezres évek elején egyszer Halottak napja idején Zoltán megszámolta, hány sírt gondoznak, látogatnak a hozzátartozók. Akkor még kétezer körül volt ez a szám, ma becslése szerint talán a harmadát éri el, hiszen elmennek azok a leszármazottak is, akik tudták, hol van a sírja egy generációkkal korábbi ősnek. Viszont a temető utolsó évéről megvan az igen pontos nyilvántartás, így ha valaki szeretne megtalálni nagy-déd-vagy ükszülei nyughelyét, és a nevén kívül ismeri halálának évszámát, Szekér Zoltán utána tud nézni a halottakat ábécésorrendben felsoroló főkönyvben, melyik parcella melyik sírját kell keresni. A köveken ugyan már gyakran elkopott a felirat, de a sorszám és a szomszéd sírok segíthetnek az eligazodásban. Nemrég egy családnak a dédapa, egy másiknak pedig a nagyszülők nyughelyét kutatta fel.

Mint elmondta, annak ellenére, hogy a temető le van zárva, urnás temetés külön engedéllyel lehetséges. Idén nyáron egy hölgy hamvait helyezték el édesapja mellé, ő ezt még halála előtt kérvényezte a polgármesternél. Tavalyelőtt pedig exhumálásra került sor: egy asszony kérte, hogy három hónapos korában elhunyt gyermekének koporsóját hadd vihessék át férje sírjába.

Zoltánnal bejártuk a temetőt, felhívta a figyelmünket számos érdekes síremlékre. Bemehettünk a kálváriához, a rongálások kivédése érdekében ez már nem látogatható szabadon (vele együtt a Ferenczy- és az angyalos Farkas kápolna sem), a kapu be van zárva.

– Mikor elkezdtem dolgozni, ide járt sírokat gondozni egy idős bácsi. Kilenc-tíz éves lehetett, mikor 1928-ban Ferenczy Idát eltemették. Pali bácsi sokszor elmesélte, milyen nagy tömeg állt sorfalat a Batthyány utcán, így fogadták a kecskemétiek a hatlovas hintót, ami a város neves szülöttének koporsóját szállította ki a temetőbe. A gyerekek – köztük ő is – virágokat dobtak a gyászmenet elé – mondja az egykori gondnok, aki ugyan ma már nem lakik a temető szélén, de munkatársaival minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a sírkert ne váljon elburjánzó, járhatatlan vadonná. Így ápolják Kecskemét egyik legősibb, történelemmel leginkább átitatott emlékhelyét, ahol – erről egy séta során bárki meggyőződhet – szinte megállni látszik az idő.