Ajándékok

Van olyan ismerősöm, aki nálam lényegesen előrelátóbb, azaz már a nyáron elkezdi gyűjtögetni a karácsonyfa alá való apróságokat. Én ehhez képest Pató Pál úr vagyok. Persze, évről évre elhatározom így az utolsó napokban, hogy többet ilyet nem teszek, elkezdem az ajándékok gyűjtését a következő karácsonyra, amint véget ér az ünnep.

Apropó apróság! Szerintem nem csak én vagyok úgy az ajándékozással, hogy gyakran erőmön felül és pénztárcám vastagságát meghaladó módon készülök a karácsonyra. Mondjuk olyan ünnepre nem emlékszem, amikor komoly műszaki cikkekkel leptem meg szeretteimet.

Nálunk nem jellemző, hogy drága telefonok várják, hogy végre ajándékok lehessenek. Szó sincs arról, hogy ezzel nekem bármi bajom is volna, de az is igaz, hogy ez nekem nem fontos. A státusszimbólumok már gyerekként sem vonzottak. Valahogy a mi osztályunkban nem attól volt menő valaki, mert márkás melegítője, cipője, számológépes karórája volt. Őszinte örömömre szolgál, hogy a mai diákok között is találok erre példát. A minap hallottam a rádióban egy pszichológus nagymama panaszát. Nyolcadikos unokája osztályában a gyerekek között lúzernek számít, akinek a zsebében nem iPhone 7 lapul. Megkérdeztem a szintén nyolcadikos lányomat, hogy ez nálunk is így van-e? Gyorsan utána gondolt, és azt mondta, a 23 diákból 20-nak nem ilyen telefonja van, 7-es pedig senkinek sincs. Majd felnevetett és azt mondta: Akkor mi mind lúzerek vagyunk!? Szerintem nem, de nyugtalanító csak belegondolni is, hogy hány gyerek mindennapjait keserítheti meg, hogy szülei tehetőssége alapján ítélik meg társai.