Mentálisan fárad el leginkább a bajai futó

Amikor 2003-ban belecsöppent a futásba, akkor Sri Chinmoy egyik tanítványa, Gunagriha ihlette meg. Ugyanebben az évben, 18 évvel ezelőtt Sipos István ultramaraton-futó, aki már négyszer körbefutotta a Földet, szintén nagy hatással volt rá.

– Az első hivatalos maratonom szintén Pécsett volt a Sri Chinmoy futóversenyen – tekintett vissza egészen a kezdetekig Bene Ármin. – Érdekes, hogy én végig számolok a futás során, szinte jobban elfárad az agyam, mint a lábam. Valamikor még tavalyelőtt, egy tizenkettő órás magyar versenyen nem kaptam a kérdéseimre választ, hogy milyen sebességgel kell mennem ahhoz, hogy meglegyen a 130 kilométer. Az egyik néző kislánytól kértem el a telefonját, majd azon számoltam ki, hogy milyen tempót kell mennem, utána megnyugodtam – mondta hírportálunknak Bene Ármin.

Az idei maratonon 30 kilométerig tartotta a négy perc tizenöt másodperces kilométereket és úgy számolt, ez jó lehet, hogy végül három órán belül teljesítse a távot, de ez egy kis okosórahiba miatt nem sikerült.

– Semmi elgyengülést, nehézséget nem éreztem. Tavaly ilyenkor már nehezebb volt. Hiába futok 100 kilométert is, itt a tempó, ami nagyon fontos. Van egy ilyen mondás, hogy nem a táv öl meg, hanem a tempó. Brutális. Én szeretem a sebességet, de tudtam, hogy utána fejreállás jöhet, mert egyik pillanatról a másikra elmegy az erőm. Utána már csak azért harcolok, hogy talpon maradjak és beérjek. Most nem jött semmi elgyengülés, ezt nagyon élveztem. Ez a kis hiba, hogy a gps-es órám elmérte a távolságot, zavaró volt, mert három órán belül szerettem volna teljesíteni, hiszen ezt a tizenegy másodpercet igazából bárhol behozhattam volna, bárhol mozgósítani tudtam volna. Így is megvolt az első hely persze, de nem is mással versenyeztem elsősorban, hanem magammal és az idővel. Posztoltam is egy képet, a guru írását, miszerint „három győztes van csak: aki elsőnek szakítja át a célszalagot, aki másokat legyőz és aki önmagát legyőzi” –részletezte élményeit a verseny után a szerény futó.

Amikor elkezdte a futást, nagyon jó tanácsokat kapott a guruktól.

– Én igazából nem is az vagyok, aki futok és a lábam odacsapódik az aszfaltra, hanem én igazából belül vagyok a szívemben, csücsülök és ott mosolygok, mert nekem most jó. Nem is fáj a külső test, mert én valójában bent pihenek. Sok erőt tud ez adni a fáradt órákban. Sok harcon vagyok már túl. Ez egy rövid verseny volt, de a hosszabb csatákban ez a gondolat jól tud esni mindig. Van olyan ismerősöm, aki a virágok illatát eleveníti fel magában, az segíti át. Mindenkinek más. Nekem a gyermeki arc, a kacagás is segít a nehezebb órákban, erőt merítek belőle – mondta Bene Ármin annak kapcsán, mi segíti át a nehéz pillanatokon.

Tavaly egy edzővel is próbált dolgozni Bene Ármin, de nagyon hamar kiderült, hogy ő inkább ösztönfutó, akit nehéz korlátok közé szorítani.

– Talán jobb számok alakulnának, de nem ez a dolog az, ami feltétlenül hajt – vallotta be Bene. – Mi a fontos, teszem fel magamban a kérdést, a külső elismerés vagy a belső? Valószínűleg be kell teljesítenem az egyiket, hogy adjak teret a másiknak. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy milyen elképesztő dolog a futás, mert sokszor lehet párhuzamot vonni az élet futása és a pályán való mozgás között – fogalmazott Bene Ármin.

Az elmúlt hónapokban, amikor a pandémia miatt zárva tartottak az éttermek, ő sem dolgozott, de úgy érzi, hogy sikerült ezt is az előnyére fordítani.

– Mindig nevetnek rajtam, mert én minden kínlódásra, problémára a futást ajánlom mindenkinek. A lezárások idején én még többet futottam. Persze igényem lett volna egy mozira vagy fürdőre családostul, de nagyon-nagyon sokat futottam. Az év első három hónapjában szinte megtripláztam a futómennyiségemet. A februári futásom alatt volt olyan hét, hogy négy maratont is lefutottam. Érdekes volt, hogy egyre jobban fokozódott a tempó. Az első volt a leglassúbb, a negyedik a leggyorsabb. Engem ez segített át a nehéz hónapokon, amikor csökkentett nyitvatartással dolgoztunk. Volt olyan nap, amikor háromszor is lefutottam a nyolc-tíz kilométeres távot – mondta Bene Ármin, aki két éve már a Spartathlont is teljesítette.

Idei tervei között van az újabb kvalifikáció, részt vesz majd a „Ki marad talpon” versenyen, ahol tavaly 21 órát teljesített. Augusztusban a Tajgetosz versenyen is indul, amit egy 7 kilométeres körpályán rendeznek meg, az a lényege, hogy ne utolsónak érjen be.

– Mindenki egyszerre startol, mindig előzni kell, izgalmas. Futás közben csokifagyit, banánt, kólát, vagy éppen citromos alkoholmentes sört fogyasztok, de érdekes, hogy ami az egyik versenyen beválik, az nem biztos, hogy a másikon is jó. Minimálisra szorítottam vissza a testem szükségletét. Egy kulacs vízzel is elmegyek 30 kilométert és ez jó, mert nem szoktatom hozzá magam, hogy állandóan szükségem lenne valamire. A 30 kilométer olyan természetes kell legyen, minthogy valaki elmegy a kutyáját sétáltatni. Nekem ez az elvárásom magam felé – zárta gondolatait az ultrafutó, Bene Ármin.