Harmincöt év után búcsúzik a Garától Antal Tamás

A Bács-Kiskun megyei Gara nem nagy település, ennek ellenére igen neves legendákat adott már a magyar futballnak. Itt született ugyanis az egyszeres válogatott Dunai János, a harmincegyszeres válogatott Dunai Antal, a harminchétszeres válogatott Páncsics Miklós, valamint a Vide­otonban országos hírnévre szert tett testvérpár, a harminchétszeres válogatott Disztl László és a címeres mezt huszonnyolc alkalommal felhúzó kapus, Disztl Péter is.

Legendák persze nem csak azok lehetnek, akik országos hírnévre vagy akár világhírre tettek szert, vannak helyi legendák is. Ilyen játékos, azaz egy kis egyesület helyi legendája lett az idén klubhűségének köszönhetően a negyvenhét éves Antal Tamás, aki világéletében, azaz harmincöt éves labdarúgó-pályafutása alatt végig csakis mindig a Gara csapatában futballozott. Antal Tamást, azaz a barátai és a szurkolók körében legismertebb becenevén Tökit, a megye harmadosztályú bajnokság végén, a Gara–Dunafalva mérkőzésen búcsúztatta el a hazai közönség.

Antal Tamást annak idején, 1986-ban Tóth László hozta fel a felnőttkeretbe, és ő az, aki a pályafutását előbb edzőként, majd szakosztályvezetőként, manapság pedig vezetőségi tagként a mai napig végigkísérte.

– A három és fél évtized alatt, amit Antal Tamás a Gara játékosaként átfutballozott, a csapatunk főként a megyei másodosztályban szerepelt – foglalta röviden össze a három és fél évtizedet Tóth László. – Voltak megye egyes évei is a klubnak, amelyekre nagyon szívesen emlékszünk, 2004 óta viszont túlnyomórészt a harmadosztályban szerepelünk. A csapat gerincét természetesen mindig is a helyiek adták. Abban az időszakban, amikor az osztályok tekintetében följebb szerepeltünk, tehát a megye kettes és a megye egyes években – ahogy az már ilyen kisebb települések csapata esetében lenni szokott – Bajáról és Vaskútról is jártak le többen Garára.

A 2020/21-es idény felnőtt­keretében három Antal vezetéknevű játékos is szerepel, a 31 éves Antal Dávid, a 37 éves Antal Zsolt és a 47 éves Antal Tamás. Adódott a kérdés, hogy vajon családi rokonság is összeköti ezeket a játékosokat? – A második világháború idején a bukovinai Hadikfalváról több székely család telepedett le itt, Garán – ismertetett röviden egy helytörténeti adalékot Tóth László. – Antal család több is volt, nagy gyereklétszámmal. Közeli rokonság tehát a keretben szereplő játékosok közt nincs, de közös gyökerük van. Ami konkrétan Antal Tamás családját illeti, neki a testvérei is mind fociztak felnőtt vagy ifi szinten, nyugodtan kijelenthető tehát, hogy Töki családjában egyértelműen középpontban van a labdarúgás.

Arra is megkértük a volt edzőjét, hogy jellemezze a játékosát.

– Szerény, alázatos és szorgalmas játékos. Imádja a játékot űzni is, nézni is, és imád tippelni is. Az évek során a különböző garai garnitúrákban mindig megbízható, de jobbára kiegészítő játékos volt, kiegészítőként viszont nélkülözhetetlen, hiszen egy-egy idényben szinte minden meccsen pályára lépett. Nem volt tehát meghatározó eleme a keretnek, de mindig ott volt a csapatban. A mindenkori csapattársai is mindig kedvelték, mindenki kijött vele. Ezért vonzotta szinte folyamatosan az új és új beceneveket, alighanem ebben is rekorder.

A pályán általa elfoglalt posztot firtató kérdésre maga a búcsúzó játékos, Antal Tamás elmondta, hogy fiatal korában támadóként kezdett, aztán később támadó jellegű középpályásként folytatta, majd az idő előrehaladtával, a pályafutása vége felé hátrajött a védelembe.

Hogy ki volt a pályafutása során a Gara legnagyobb riválisa, ezen egyetlen pillanatig sem kellett gondolkodnia. – Természetesen a Vaskút. A Vaskút egyrészt szomszédvár is, másrészt velük általában egy ligában voltunk, tehát rendszeresen, minden évben kétszer találkoztunk velük, és nem egyszer nagy esemény, valóságos fieszta a Gara–Vaskút meccs mind a két település életében, de a csapat és szurkolói számára mindenképpen. Jó háromszáz néző még a gyengébb időszakokban is mindig összejön, de arra is volt példa, hogy négy-ötszázan is szurkoltak a derbin. A mi számunkra ez volt a bácskai el clásico. Azokon a meccseken nincs mese, nincs lazsálás, belehajszolja a szurkolótábor a csapatát a győzelembe. De ha az nem is jön össze, egy pillanatra sem hagyja a kedvenceit lazsálni.

A pályafutásából két évet emelt ki, az egyik az, amikor a 2006/07-es idényben megnyerték a megyei hármas bajnokságot, és följutottak a megye kettőbe. – Akárki akármit mond, azért mindig a bajnoki cím megnyerése a legszebb egy labdarúgó számára, így nyugodtan kijelenthetem, hogy az volt a karrierem legemlékezetesebb esztendeje, amikor Viszmeg István vezetőedzővel a kispadon sikerült megnyernünk a bajnokságot.

Töki játszott magasabb osztályban is, és ugyanilyen szívesen tekint vissza az 1995–96-os idényre, amikor ugyan csak a második helyre futottak be a megyei másodosztályban Zsibrek Zoltán vezetőedzősége mellett, ám feltöltés révén abban az évben az a második hely megyei első osztályú tagságot ért a kistelepülés klubja számára.

A pályafutása legemlékezetesebb meccse az, amikor egy Nagybaracskán vívott, idegenbeli mérkőzésen az edzője rábízta Evanics Zoltán őrzését, aki egy élő bácskai legenda, annyi nagy csatát megjárt, annyi nagy sikert megért, főként természetesen a Baja színeiben. – A mester a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam élni, egyetlen percre se tágítsak mellőle, és ha netán kiszaladna a büfébe a szünetben, még oda is kövessem. (Evanics Zoltán nem szaladt ki a büfébe, sokkal komolyabb mentalitású játékos ő annál, de ha ez megtörtént volna, én természetesen követtem volna oda is.) Büszke is vagyok, hogy aznap nagyon jól ment nekem a játék, és szinte hibátlanul sikerült is megoldanom a nehéz és megtisztelő feladatot.

A legemlékezetesebb gólján sem kellett egy pillanatig sem gondolkodnia.

– A Jánoshalmával játszottunk, idegenben. Mi már az első negyedóra vége előtt megfogyatkoztunk, kiállították a söprögetőnket, így aztán esély nem sok maradt a szép eredmény elérésére. Történt aztán, hogy szabadrúgáshoz jutottunk, a félpályától öt méterrel hátrébb, a saját térfelünkön. A játékostársam előreívelte a labdát, nekem pedig sikerült – a 165 centiméteres magasságom dacára – a magas védőm mellett is megcsúsztatnom, ráadásul a kapus mozgásával éppen ellentétesen célozva, tehát a helyére fejelve a sarokba küldenem. A csapat aztán az emberhátrány dacára is nagyon felszívta magát azon a meccsen, így aztán azzal a gólommal nemcsak a vezetést szereztük meg, hanem végül a győzelmet is, hiszen sikerült nyernünk 1–0 arányban.

A legtöbb gólt egy meccsen még ifistaként rúgta, egyszer a Bajának sikerült egy mérkőzésen nyolcszor betalálnia. A hivatalos bajnoki gólok gyarapítására azonban most már nem lesz lehetősége, hiszen lezárta a felnőtt labdarúgó-pályafutását.

– Ha a szívemre hallgattam volna, akkor még nem akasztottam volna a szögre a stoplis cipőt, az eszem viszont azt mondta, hogy ideje átadni a helyemet a fiataloknak, és – azt ugyan nem állítom, hogy mindig így teszek, de – ezúttal az eszemre hallgattam. Így aztán elbúcsúztam a hazai szurkolóktól a Dunagyöngye elleni mérkőzésen.

Rá egy hétre aztán még vállalta a bácsbokodi, idegenbeli fellépést, hiszen ha a csapatnak kell a segítség, ő megadja. – Az idegenbeli, akkor már tényleg utolsó meccset követően aztán a barátom, Bakai Tamás a stoplis cipőmet kiszögezte a garai tribünre, alá pedig az igazolásomat, mementóul, hogy harmincöt évet töltöttem el a Gara kötelékében. Vagy ki tudja, azzal a szándékkal, hogy eszembe ne jusson többé felhúzni?

A focitól nem szakad el, nem is tudna. – Ami az életmódomat illeti, az életritmusom nem változik. A legnagyobb szenvedélyem a horgászás, azt eddig is műveltem, ezután is fogom, de természetesen a labdarúgástól, sőt a garai klubtól sem szakadok el, hiszen 2004 óta én vagyok a klub szertárosa, és az maradok is. A meccseken tehát továbbra is ott leszek, csak már nem aktív futballistaként, de rám továbbra is számíthatnak.