Dunavecséről indulva jutott ki az olimpiára

Huszonhárom év után, 1994-ben nyert újra aranyérmet az élvonalbeli bajnokságban a Ferencváros női csapata. A Németh András vezetőedző által irányított együttesnek tagja volt a Szabadszálláson születő, Duna­vecsén felcseperedő Tóth Beatrix is.

– Általános iskolában Szabó János volt a testnevelő tanárom, ő még az édesanyámnak is tartott kézilabdaedzéseket. A faluban amatőr szinten létezett csapat, ebben szerepeltek a szüleim is. Hetedik osztályba jártam, amikor új tanár érkezett az iskolába, Fekete Erzsébet, aki egy fiatal, céltudatos testnevelő volt. Hozzá már jártunk külön délutáni kézilabdaedzésekre is, de mentünk mi akkor az atlétikától a lövészetig mindenre – mesélt pályafutása kezdetéről a bacshandball.hu portálnak a jobbátlövő poszton szereplő tehetséges sportoló, aki tizenhat esztendősen a Dunaújváros felnőttcsapatában találta magát. Történt ugyanis, hogy akkoriban az újonnan felépült dunavecsei sportcsarnokban edzőtáborozott az újvárosi felnőttgárda. Az együttes edzője, Kajcsa András pedig felfigyelt a kültéri pályán dobáló Tóth Beatrixra.

– Megkérdezte, hogy szeretnék-e náluk kézilabdázni. Kunszentmiklósra akartam gimnáziumba menni, de ennek hatására a középiskolát már Dunaújvárosban kezdtem. Hatalmas váltás volt ez számomra, hiszen a mindennapi edzések világában találtam magam. A fiatalok között Herczeg Béla volt az edzőm, de már tizenhat évesen felkerültem a felnőttcsapathoz is – emlékezett vissza a középiskolát követően a TF-en tanuló és a főiskola csapatában szereplő játékos, aki a diploma megszerzése után maradt a fővárosban, a BHG gárdájában folytatta.

– A BHG-s évekre mindig nagyon szép emlékekkel gondolok vissza, hiszen férjemet itt ismertem meg, ő is játékos volt, és idén már az első randink harmincadik évfordulóját ünnepeljük. A rendszerváltozást követően azonban a BHG is kezdett széthullani. Majd jött Németh András, és szinte azonnal meggyőzött, így kerültem a Fradiba. Ő volt az életemben a legjobb edző. Annyira hittünk Andrásban, hogy a kérésére akár egy faház oldalát is eltoltuk volna. Ez a fanatizmus mutatja annak a csapatnak a mentális erősségét is. Öröm volt ott kézilabdázni, pedig minden nap általában kétszer „meghaltunk”. Volt olyan, hogy háttal lefelé mentünk le a lépcsőn a hatalmas izomláz miatt.

Tóth Beatrix tizennégy éves korától végigjárta az utánpótlás-válogatottakat, majd felnőttként szerepelhetett Európa- és világbajnokságon, 1996-ban pedig ott lehetett az atlantai olimpián. Az ötkarikás játékokra azonban nem volt egyenes az útja.

– Végigcsináltam az alapozást, majd Tatán a kerethirdetésnél kimaradtam az utazók közül. A bánatot feldolgozni elmentünk nyaralni Szentesre, ott értek utol, és szóltak, hogy menjek az olimpiai ruhát próbálni – emlékezett vissza az olimpiai bronzérmes kézilabdázó, aki a profi pályafutása után tizenhét évvel három gyermek büszke édesanyjaként visszatért a Fradihoz.

– Nem hiszek a számmisztikában, de érdekes, hogy a kihagyott éveim száma ugyanannyi, mint a korábbi mezszámom a Fradiban. A Ferencvárosban a harmadik éve foglalkozom a legkisebbekkel, a szivacsosokkal. Imádom őket, a három fiú után lányokkal foglalkozhatok, és ez külön öröm számomra.