Hurrá, focista lett a fiam!

– Ön egy közelmúltbeli mérkőzésen a leghatározottabban beszólt a partjelzőnek egy jobb oldali elfutásnál, hogy les volt. Egyébként a meccs lefújása után maga az érintett asszisztens is, a reklamálás tényén felülemelkedve elismerően nyilatkozott az ön határozottságáról. Ezek szerint vágja a lesszabályt? Máris megnyugtatom, olyan vizsgakérdést nem teszek föl, hogy mi az a les, csak az érdekel, hogy mindig ilyen határozott-e a véleménye egy-egy esetről?

– Tizenhárom, a pálya szélén eltöltött év alatt volt időm a szabályokat elsajátítani, és valóban, ha a pálya azon részéről számomra jól megítélhetőnek tűnik egy-egy eset, szívesen „segítek” a játékvezetőnek, asszisztensnek.

– Világéletében futballszurkoló volt, vagy csak azért került bele a labdarúgás világába, mert a fia focizik?

– A futball iránti érdeklődésem a férjemmel való megismerkedésünket követően kezdődött, ő versenyszerűen nem, de amatőr szinten, főként kispályán focizott. Ugyanakkor meccset nézni is elkezdtem járni vele. Ez a kilencvenes évek közepére tehető, amikor a Fradi nemzetközi szinten egészen jó eredményeket produkált, illetve – kiskőrösi leányként – a Kiskőrösi LC-ből „kinövő” Stadler FC akasztói meccseit is látogattuk. Tehát, mire Attila megszületett, már én is érdeklődtem a foci iránt, ám a megszállottságomat egyértelműen fiam focistává válása generálta.

– Mióta focizik a fia?

– Attila ötéves, középsős óvodás volt, amikor az UFC Kecskemét alapító edzője, Torbavecz József hetente egy edzést tartott az óvodában. Attila ekkor már elméletben – túlzás nélkül – mindent tudott a futballról, hatalmas lexikális tudásával, no meg lelkesedésével és ügyes bal lábával meggyőzte Józsi bácsit, aki pedig ezt követően bennünket, vigyük focizni el az UFC-be. A választásunk kitűnő volt, meggyőződésem, az egyesület pedagógus edzője, Csáki Tibor a legjobb korosztályos edző, a gyerekek kivétel nélkül rajongtak érte, míg edzésmódszerének és személyiségének köszönhetően az UFC 2001-es korosztálya országos szinten is kiemelkedő eredményeket ért el. Attila itt öt és fél évet töltött, majd mivel az egyesület az országos versenyeztetést nem tudta vállalni, 2012 nyarától – tíz UFC-s csapattársával együtt – a KTE korosztályos csapatába került. A KTE-ben hét évet töltött, ebből közel hat évet Csima Gyula, majd az utolsó évben Csordás Csaba edzők irányította korosztályos csapatokban. Utóbbi, közismert becenevén Csori 2019. június elején fejezte be a munkát a KTE-nél, és ment át tanácsadóként a Kerekegyháza megye egybe feljutó csapatához, ahová több utánpótláskorú focista követte őt, így Attila mellett a vele ötéves kora óta egy csapatban focizó Kovács Peti, az ugyancsak az UFC-s korszak óta csapattárs Bashiri Ari.

– Rendre látni a Kerekegyháza hazai, de idegenbeli meccsein is. Inkább olyan alkalmat nem tudnék mondani, amikor nincs ott. Nagy teher járni a megye pályáit a fia miatt?

– Nekem sokkal inkább az a teher – ami szerencsére nagyon ritkán fordul elő –, ha nem tudok ott lenni a meccsein. Ekkor folyamatosan tartom a kapcsolatot a szerencsés jelenlévőkkel, ők tudósítanak minden mozzanatról. Életünk nagyon fontos része, hogy Attilát jelenlétünkkel is támogassuk, remélem, ez még sokáig számára is fontos marad. Ráadásul rengeteg fantasztikus élmény, és nem csak megyebeli út kötődik a focihoz, így még az UFC-s korszak zárásaként egy hetet töltöttünk Göteborgban, a Gothia kupán, amely a világ legrangosabb utánpótlástornája. A KTE-vel pedig minitornán vettünk részt a „szerb Telkiben”, Ópazován, illetve Lloret de Marban egy húsvéti tornán. Mindhárom túrán a focisták hasonlóan megszállott szüleivel és testvéreivel kiegészült igen népes csapattal vettünk részt, sokszor kivívva lelkesedésünkkel más csapatok elismerését.

– A korosztályos csapatokkal mik voltak a legnagyobb túrák, amiket itthon megtettek azért, hogy a gyereket lássák?

– A nemzetközi utakon túl természetesen számos hazai meccsen vettünk részt. Az adatbank nyilvántartása szerint – amelyben az első öt éve már nem is szerepel – Attila kétszáz bajnoki meccsen lépett pályára, ebből becslésem szerint körülbelül száznyolcvan meccsen ott voltunk. Sopron, Nyíregyháza, Zalaegerszeg, Edelény stb., néhány tízezer kilométert biztosan megtettünk.

– Meccsen nyilván összeszorul az anya szíve, ha a fiát ápolni kell, ez természetes. A női empátia révén akkor is érez valamit, ha mondjuk az ellenfélből kell ápolni valakit?

– Hogyne, erősen aggódok a fiamért, bár szerencsére nem igazán sérülékeny, jól bírja a „gyűrődést”, és természetesen valamennyi sportoló testi épsége fontos számomra.

– A fia a Matu becenevet vitte a futball világába, vagy otthonról hozta?

– A Matu, Matuka becenevet körülbelül öt éve a csapattársától, Bashiri Aritól kapta, még nem sikerült kiderítenem, hogy mi késztette a névválasztásra.

– Gondolom, nem bánták meg, hogy fiatal kora lévén nem maradt ifibajnokságokban, ahol NB I.-s bajnokságban is játszhatott volna, hanem vállalta a megyeit, hiszen itt nagyobb a felhajtás, több a szurkoló, nagyobb a médiafigyelem. Természetesen megyei szinten.

– A váltásról való döntést nem ezen körülmények alapozták meg. Attila idén érettségizik, ősszel jól jött, hogy a szalagavatóra felkészülés feszített tempója mellett kevesebb edzést kellett vállalnia, illetve – nem másodsorban – Csordás Csaba személye meghatározó volt a csapatváltásban.

– A fia hétről hétre a lelkét kiteszi a csapatban. Közben marad energiája a tanulásra is?

– Szerencsére ezzel sosem volt problémája, Attila szinte kitűnő tanuló, a Bányai Júlia Gimnáziumban végzős. Most érettségire készül, két tárgyból már korábban kiváló eredménnyel előrehozott érettségit tett, most a főtárgyakra készül. Matematikából emelt érettségi vizsgát tesz, a BME-re jelentkezett, villamosmérnöki karra.

– Egyébként nem is tehetné meg, hogy ne tegye ki a lelkét, hiszen a kereki kispadon olyan vehemenciával hajtják a játékosokat, hogy az első, már megye egyes csapatként vívott mérkőzésükön, a szabadszállási kupameccsen megfordult a fejemben, hogy bírnám-e ezt a folyamatos hajszolást. Édesanyaként ha kiabálnak a fiával, mert hibázott, látja a hibát, vagy bosszantja, hogy miért kiabálnak a kisfiammal?

– Hát, én rendkívül elfogult vagyok, de természetesen észlelem az esetleges hibáit a pályán. A férjem sokkal reálisabb, számomra sokszor szigorúbb e tekintetben, nem is szoktunk egymás mellett szurkolni, mert nem esik jól a fiammal szemben megfogalmazott kritika…

– Egy győzelem vagy vereség hangulata mennyire nyomja rá a család hangulatára a bélyegét? Mondjuk a vasárnapi ebéd során?

– Őszintén bevallom, a fiúk sokkal gyorsabban dolgozzák fel az esetleges kudarcot, míg én sokszor rágódok a vereségen.

– Ha Matu újrakezdené, akarná más sportág felé terelni? Akár igen, akár nem, miért?

– Hűha, ez nehéz kérdés. Nyilván érték igazságtalanságok – így mikor tízévesen egy országos tornán nem ő lett a gólkirály, mert, bár ő lőtte a legtöbb gólt, de a döntőben csapatával legyőzték a szervezők által favorizált csapatot, vagy mikor beválogatták az U16 válogatott bő keretébe, de alacsony termete miatt komolyan esélyt sem kapott –, így korábban olykor éreztem úgy, valami objektíve mérhető sportág jobb választás lett volna. Ellenben valamennyi csapatában nagyon jól érezte magát, jelenleg Kerekegyházán is egy igazán családias, baráti légkörű csapat tagja, ahol rutinos és utánpótláskorú játékosok alkotnak egységet. A foci összességében rengeteg pozitív élményt adott és ad, tehát semmiképp nem tereltem volna más sportág felé.