Egész életében a kecskeméti ökölvívást szolgálja

Az őt ismerők számára Osi bácsi olyan természetességgel a város része, Kecskemét no meg az azt övező települések szerves tartozéka, mint mondjuk a város központjában a barátok temploma. Pedig a mindmáig aktív mester, akinek második otthona ma is a Bóbis Gyula sportcsarnok, a fővárosból érkezett a Bács-Kiskun megyei megyeszékhelyre. Igaz, nem a közelmúltban.

–1951. augusztus 6-án születtem Budapesten, és 1962-ben kerültem Kecskemétre. Leköltözött az egész családunk, és azóta itt élek. Nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy tősgyökeres kecskemétivé váltam. Itt tanultam, aztán itt dolgoztam, itt sportoltam, itt nősültem meg, itt lett családom, engem ma már minden ide köt. Sőt, amikor lett volna lehetőségem arra, hogy máshova menjek edzőnek, akkor sem volt eszem ágában sem máshova menni, ugyanis itt volt jó állásom, itt éreztem jól magam.

Bokszlegenda létére ugyanakkor világéletében, pontosabban a nyugdíjas éveiig másodállásban művelte az ökölvívást.

– Sportolók koromban, majd azután, edzőként is munka mellett foglalkoztam a szeretett sportágammal. Emiatt soha nem is panaszkodtam, jó munkahelyem, jó beosztásom volt a legendás Fémmunkásnál. Régen ugyanis a Fémmunkás volt az ökölvívás kecskeméti fellegvára. Én eleve ezért kerültem a Fémmunkáshoz annak idején, 1965-ben. Akkor én még csak nyolcadikos voltam, és Berényi Béla, az egyesület akkori intézője, ma talán szakmai igazgatónak neveznénk, – kijött egyszer a Feketeerdői iskolába, ahova jártam, és tartott ott egy beszédet, egyfajta toborzót. Amit egyébként jómagam is csinálok manapság. Kimegyek egy-egy iskolába, ahol egy testnevelési óra keretében találkozom a megfelelő korosztállyal, és a sportág szépségeit ecsetelve, nehézségeit nem letagadva próbálom meggyőzni a gyerekeket, hogy érdemes jelentkezni ökölvívónak. No de ott tartottam, hogy 1965-ben jöttem be először edzésre, persze nem egyedül, ugyanis őszintén megmondom, ahhoz nem volt bátorságom. Volt egy barátom, vele jöttem be a városba, a Sárga iskolába, a piac mellé, akkoriban ott voltak az edzések. Ott annak rendje és módja szerint, ahogy az abban az időszakban ez már lenni, szokott, rögtön az első alkalommal jól elvertek. Még azt is meg tudom pontosan mondani, hogy az Orbán István volt az, aki alaposan elagyabugyált. Később aztán nagyon jó barátom lett, és rengeteget tanultam is tőle, ám akkor az volt a szokás, hogy az új gyereket lerendezik. Ez történt velem is, el is ment a kedvem, és nem is mentem vissza hónapokig sem. Viszont bosszantotta a hiúságomat, hogy engem így sikerült elriasztani, úgyhogy néhány hónap elteltével mégis visszamentem. Így aztán 1965 végén kezdtem el komolyabban ökölvívó edzésekre járni.

Asztalos Józsi bácsi már az iskola, később a pályaválasztását is az általa hamar megszeretett, és az első években sportolóként szolgált sportágnak rendelte alá.

–1966-ban már eldőlt, hogy nem középiskolába megyek, hanem a Fémmunkásba, inasnak. Akkoriban két lehetőség volt annál a gyárnál a szakmák tekintetében, hegesztőnek vagy vasszerkezeti lakatosnak lehetett tanulni. Berényi Béla bácsi tanácsára, akit említettem már. Aranyos jó ember volt, később ő vitt minket versenyekre, ő intézett mindent. Elmentem tehát inasnak a Fémmunkáshoz, és végig is jártam az inasiskolát, és közben természetesen párhuzamosan végig ment már a sport. Sőt, egyre jobban ment, olyannyira, hogy néhány év alatt, 1972-73 tájára eljutottam a felnőtt válogatott kerettagságig is. Sajnos csak a kerettagságig, ugyanis az olimpiai ezüstérmes, Európa bajnok Botos András volt a riválisom, és mi tagadás, mellette nem tudtam labdába rúgni, ő sokkal ügyesebb, intelligensebb ökölvívó volt nálam. Ellene nem volt esélyem, csak szaladgáltam előle a szorítóban, hiába voltam én erős, hiába futottam rengeteget iszonyatos szorgalommal, és hiába végeztem az edzésen rengeteg munkát. A technikai tudásból nagyon sokat meg lehet tanulni, de azzal, aki a megfelelő adottsággal született és ráadásul hajlandó a szükséges munkát is befektetni, azzal nem lehet fölvenni a versenyt. Aztán a válogatottságról egy sérülés után le kellett mondanom. Egy hosszas felgyógyulás után újra kezdtem, csakhogy mire szívós munkával újra feljutottam a válogatott kerettagság kapujáig, újra előjött a sérülés, ezek az álmaim így szertefoszlottak.

Pedig munkában, edzésben nem volt hiány, hiszen az akkoriban sportstátusztnak nevezett kivételezett helyzetet kihasználva rengeteget dolgoztak a sportolok nem csak a munkahelyen, a pályán, a csarnokban is.

– 1972-ben megalakult a Kecskeméti SC, az induláskor nyolc NB-s szakosztállyal, kosárlabda, röplabda, labdarúgás és még sorolhatnám, és ezek közé tartozott az ökölvívás is. A KSC megalakulásával olyan helyre kerültem, ahol az első osztályú versenyzők számára létezett a négyórás munkaidő kedvezmény. Erre nagy szükség is volt, ugyanis akkoriban mi, ökölvívók délelőtt és délután is edzettünk. Az egy nagyon kemény világ volt e tekintetben. Anélkül, hogy leszólnám a mai fiatalokat, abban az időben csakis annak lehetett esélye az érvényesülésre, az előrelépésre, aki nagyon keményen, nagyon eltökélten volt képes napi két edzéssel készülni. És az edzések mellett ráadásul még minden hétvégén csoportbajnoki meccsek voltak, hol itthon, hol idegenben, őszi, tavaszi fordulókkal, ahogy manapság a labdasportokban. Rengeteg meccset kellett tehát megvívnunk. Aztán 1972-73 fordulóján jött a sérülésem, ami miatt ki kellett hagynom egy évet.

Innentől majdnem egyenes út vezetett számára az edzőséghez.

Miután egy évet kihagytam, azt tanácsolta nekem Kelemen Árpád, a Kecskeméti SC akkori egyik elnökhelyettese, hogy járjak be klubba intézőnek, hogy ne szakadjak el teljesen a bunyótól. Örültem a felkérésnek, mert eszem ágában sem volt elszakadni. Egyébként a sérüléssel töltött egy év sem telt el tétlenül, ugyanis a sportkórházban kezeltek mindenféle, ma már középkorinak ható kínzóeszközökkel, a derekam ugyanis a túlterhelés miatt alaposan kikészült. De a lényeg, hogy Kelemen Árpád hívó szavára hallgatva maradtam a Kecskeméti SC háza táján. A csapatbajnokságok akkoriban szűntek meg, én pedig buzgón tanultam. Befejeztem a szakmunkásképzőt, aztán elmentem középiskolába a GAMF-ra. Érettségi után aztán később elvégeztem még megannyi iskolát, most inkább nem is sorolnám föl őket. Végül aztán 1978-ban javasolta Balzsay Károly, a KSC akkori vezetőedzője, hogy ne tékozoljam az időmet intézőséggel, legyek inkább edző. Így 1979-ben elkezdtem edzősködni, és azóta is ezt csinálom.

Ezt követően lett a munkahelye mellett edzőként a második otthona az éppen aktuális ökölvívó szentély. Unatkozni továbbra sem unatkozott ekkoriban sem, hiszen a munkahelye mellett iskolákat is végzett.

– 1979-ben kezdtem tehát el az edzősködést. Közben jártam a TF-re is, először sportszervezői szakra, de azt végül nem is fejeztem be, a saját szakmámban ugyanis én lettem az újonnan megnyílt kísérleti üzemnek a vezetője, abban az üzemben dolgoztak az ökölvívók, a labdarúgók és a többi NB I.-s sportoló, vagy ahogy akkor hívták őket, a munkaidő-kedvezményesek. A sportszervezőit tehát félbehagytam, de jelentkeztem segédedzőire, és aztán az évek során szépen-lassan végigjártam az edzői oskolák ranglétráját. Az első években a Hosszú utcai általános iskolában trénerkedtem, és már akkor is a legfiatalabbakkal, a leendő utánpótlással foglalkoztam, ahogy mindmáig teszem. Aztán megépült és 1987-ben megnyílt a Bóbis Gyula, azóta ez a második otthonom.