Farkas Petra az Egyesült Államokba ment kosarazni

– Azzal a céllal mentél ki az Államokba, hogy kosaraz és mellette tanulj, vagy pedig tanulni mentél, és történetesen iskola mellett kosarazol?

– Azért, hogy kosarazzak és mellette tanuljak. Természetesen nagyon fontos számomra a tanulás is, hiszen egész életemben annak kellett az első helyen szerepelnie. Mára ez egy kicsit megváltozott, mert igyekszem egyre több időt fektetni a kosárlabdába, de a tanulást sem hanyagolhatnám el, még ha akarnám se – természetesen nem is akarom – mert itt, az egyetemen is van olyan szabály (az ösztöndíj követelményrendszerében le van fektetve), hogy ha egy félévben nincs meg az adott kredit vagy a megkövetelt százalék, akkor kiteszik az embert a csapatból. Ez aztán még inkább ösztönöz a jó jegyek elérésére.

– Milyen szinten játszol most?

– A csapat, amelyben szerepelek, a délnyugati konferenciában szereplő, divízió egyes College of Southern Idaho Golden Eagles. Jelenleg egy olyan kétéves képzésre járok, amit ha sikerül elvégeznem, beleszámít az egyetemi évekbe. Lényegében úgy kell ezt elképzelni, mintha egyetem előtt főiskolára járnék. Ugyanazokra az órákra járunk, ugyanazokat a tantárgyakat vesszük fel, ugyanúgy megy minden, mint az egyetemen. Miután itt elvégzünk két évet, utána aki egyetemre megy, az harmadévesen folytatja. Jövőre én végezni fogok, és nagyon remélem, hogy kapok divízió egyes egyetemektől ajánlatot, de bízom is ebben, hiszen mielőtt ide jöttem volna Idahóba, már akkor is volt számottevő ajánlatom.

– Egyelőre megtaláltad a számításodat?

– Nagyszerűen érzem magam, úgyhogy igen, teljesen megtaláltam a számításomat. A csapat, az edzők, a tanárok mindenki egytől egyig nagyon aranyosak, mindent megtesznek a sportolókért. Bevallom, örülök, hogy végre egy olyan iskolába járok, ahol teljes mértékben felnéznek a sportolókra. Persze egészséges keretek között.

– Hogy megy a játék?

– Megmondom őszintén, a játékkal voltak problémáim az év első felében. Valahogy nem éreztem jól magam a pályán, és a helyemet sem találtam a csapatban. A múlt héten kezdődtek a fontosabb meccsek, és én megpróbáltam minden erőmmel arra fókuszálni, hogy a lehető legjobb énem lépjen pályára, és ehhez nagyon sok plusz energiát adott az, hogy az edzőm az első ötösben rakott fel a pályára.

– Tavaly tavasszal ilyen helyekre utaztál a csapatoddal, hogy Budapest, Szolnok, ha nagyon messzire mentetek, akkor el kellett utazni Miskolcra, Nyíregyházára, Debrecenbe. Az idén ősszel hol játszottad a csapatoddal a legközelebbi idegenbeli meccseket?

– A legtávolabbi hely, ahol pályára léptünk, az a Texas-állambeli Midland volt, (az közúton 1955 kilométer, a szerk), oda természetesen repülővel mentünk. A leghosszabb buszos utazásunk tizenhat óra volt, de gyakoriak a négy-, öt-, hatórás utak, azok nem számítanak hosszúnak.

– Emlékszel még olyan csapatra, hogy KKC?

– Persze, hogy emlékszem! Nagyon sokszor gondolok az előző klubomra. A volt csapattársaimmal szinte minden nap beszélünk, van, hogy csak üzenetben, de van, hogy élőben is tudok velük csetelni. Sajnos Magyarország és Idaho közt van nyolc óra időeltolódás, emiatt, no meg az iskola és edzések miatt nehéz mindezt megoldani, de szerencsére ők is megértőek és rugalmasak. Mindannyiukkal lebeszéltük már, nem is egyszer, hogy amikor hazamegyek, mindenkivel találkozom.

– Tudsz arról, hogy a volt csapattársaid most ősszel is látták a szüleidet a KKC-meccseken?

– Ez nem lep meg, és ennek nagyon örülök. Az anyukám szinte minden meccsünkön ott volt az elmúlt években, akárcsak az apukám. Most, hogy nem otthon játszom, már csak a hazai mérkőzésekre járnak ki, de kijárnak, és ennek nagyon egyszerű az oka: szeretik a lányokat, szeretik a kosárlabdát és szeretnek szurkolni. Az anyukám a többi szülővel is jó kapcsolatot ápol, Schlégl Odett szüleivel és nagymamájával pedig különösen jó a kapcsolata. Azért sem lep meg, hogy kijár, ugyanis mielőtt kijöttem volna az Államokba, én magam is megkértem, hogy ha van ideje és kedve, akkor az ősz folyamán is menjen ki és szurkoljon a lányoknak! Bár nem ugyanaz a csapat, mint tavaly volt, de még mindig itt vannak a szívemben.

Farkas Petra névjegye:

Becenév: Pepe, Pepszi,

Életkor: 19 éves

Születési hely: Kecskemét

Magasság: 180 cm

Testsúly: 68 kg

Poszt: bedobó

Mezszám: 12

Eddigi klubjai: Kecskeméti Mercedes Benz Gyár Kosárlabda Akadémia, Kecskeméti Kosárlabda Club, CSI (College of Southern Idaho) Golden Eagles

Már kiskorában felfigyeltek rá

– Egy igazi tűzgolyó az a kislány – jellemzi ifjabb Tóth Viktor Farkas Petrát, aki tavaly még a játékosa volt a Kecskeméti KC mezében. – Már egészen kiskorában, egy Kecske Kupán fölfigyeltünk rá. Elképesztően maximalista a hozzáállása. A mérkőzéseken megalkuvás nélkül mindent elkövetett a győzelemért, rendre igen ponterősen játszott, de nagy erőssége volt a lepattanók gyűjtése és a szerzett labda is. De annál, hogy a mérkőzéseken milyen teljesítményt nyújtott, talán még jellemzőbb a felkészüléshez, az edzéshez való hozzáállása. Őt soha nem kellett noszogatni az egyéni képzések kapcsán, ellenkezőleg, ő volt az, aki folyamatosan unszolta az aktuális edzőit, hogy egyénileg is, amikor csak lehet, foglalkozzanak vele. Ennek köszönhetően is jutott el ide, és példa lehet mindenki számára abban a tekintetben, hogy ha igazán komolyan veszi a célját, és a célja érdekében igazán keményen dolgozik, mennyi mindent elérhet. Nagyon örülök, hogy ez összejött neki, szurkolok és nagyon sok sikert kívánok neki.