Kosárfonást tanulnak a tiszaalpári táborban

Korábban a Duna–Tisza közi Népművészeti Egyesület berkein belül a tiszaalpári Kanalas János népi iparművész több éven keresztül tartott kosárfonó tábort a településen. Az elmúlt néhány évben azonban már Gergely Ramóna szervezi meg a foglalkozást a Kárpát-medencei Népművészeti Egyesület keretén belül. Ő is tagja a Duna–Tisza egyesületnek, de mint mondta, addig, amíg Kanalas János szervezte a felnőtt táborokat, nem akart hasonló foglalkozást tartani a településen, hiszen két ugyanolyan tematikájú tábort nem szerencsés tartani.

– Néhány évvel ezelőtt Jani bácsi megkeresett, hogy már nem szeretné tovább szervezni a tábort, és megkérdezte, esetleg folytatnám-e? Nagy örömmel elvállatam – mondta Ramóna.

– A családunk ötödik generációja vagyok, aki kosarat fon. Tanulni nem tanultuk a húgommal, de ellestük otthon, amit a felnőttek csináltak. Erdélyből, pontosabban egy Székelyudvarhely mellet lévő kistelepülésről, Siménfalváról származom. Tizenhárom éves korom óta élünk Magyarországon, de már kilencéves koromban elsajátítottam a kosárfonást. Amikor vége lett az iskolának, akkor nyáron mindig kosarat fontunk, de tavasszal és ősszel is, amikor szabadidőnk megengedte. Tettük ezt azért, hogy legyen zsebpénzünk – mesélte a hölgy.

– Az iskola elvégzése után próbálkoztam sok mindennel, de mindig visszahúzott a szívem a kosárfonáshoz. Most, hogy jött a pandémia, rövid idő alatt egy egész évi bevételemtől estem el, hiszen ebben a szakmában csak májustól szeptemberig van bevételem. Visszamondták a rendezvényeket, nem mehettünk vásárba, nem tarthattunk táborokat. Megijedtem, hogy hogyan tovább, így elmentem egy munkahelyre dolgozni. Azóta persze ugyanúgy folytatom tovább a kosárfonást. A Kecskeméti Szakképzési Centrummal közösen indítottunk egy kosárfonó képzést, ami szakképzettséget ad a tanítványoknak – tette hozzá.

Ramóna a legnagyobb problémának azt tartja, hogy nincs elegendő vessző. Korábban Tiszaalpáron is neveltek, de kiszántották. Most Lengyelországból hozzák be, ami viszont nagyon drága mulatság. 

A vesszőket először levágják, lefőzik, lehúzzák a héját, kiszárítják, majd újra áztatják és utána lehet fonni belőle. A kosár méretéhez választják a vessző vastagságát, nem pedig fordítva. 

A jelenlegi táborban huszonhatan vannak, nemcsak a megyéből, hanem szinte az ország minden részéről érkeztek, közülük többen is visszatérők.

A tábort ugyan meghirdetik, de általában szájról szájra terjed a híre, hogy mikor lesz, hiszen annyira várják az érdeklődők. A felnőtteknek mindig július első teljes hetében tartják, a gyermekeknek pedig a nyári szünet kezdetekor, valamint a felnőtt tábor után egy héttel.

Arra a kérdésre, hogy mi motiválja az embereket, hogy megtanulják a kosárfonást, a Kecskemétről érkező Mayer Andrea mondta el véleményét.

– Korábban a munkahelyemen volt egy rendezvény, ahol ki lehetett próbálni a kosárfonást. Akkor leültem, és azt mondtam, hogy nekem ezt meg kell tanulnom! Ez évekkel ezelőtt volt, és azóta is idejárok. Az itt készített termékeket mindenki hazaviheti. Természetesen otthon, a család tagjaimnak is szoktam kosarat fonni – mondta Mayer Andrea.

Tiszaalpáron korábban nagyon sokan foglalkoztak kosárfonással, még szövetkezetet is alapítottak, ami azóta megszűnt. Gergely Ramóna azt mondja, hogy egy kezén meg tudja számolni, hogy most hányan vannak. Kanalas Jánoson, valamint rajta és a szülein kívül szinte senki. Akik korábban ebből éltek, azok vagy kiöregedtek, vagy elmentek munkahelyre dolgozni. Ők, akik megmaradtak, azért csinálják, hogy a régi mesterség fennmaradjon.