A tolvajok mellett jó szándékú amatőrök is keresik a kincseket

Érdekes esetről adott hírt nemrég a megyei rendőr-főkapitányság, melyről hírportálunk is beszámolt. Egy szabadszállási férfi a Facebookra egy nagyon jó állapotban lévő, több száz évesnek látszó szablya fényképét tette ki, és eldicsekedett, hogy a régiséget egy fémkereső segítségével találta a város határában, majd kiásta és hazavitte. Megjárta a nagyzolással, a fotót ugyanis kiszúrta egy megyei múzeum munkatársa, és bejelentést tett a rendőrségen. Itt fontos felhívni a figyelmet: minden, az ország területén talált, 1711-et megelőzően földbe került régészeti tárgy állami tulajdon és a törvény erejénél fogva védelem alatt áll, tehát akármilyen régiségre bukkan valaki a földben, a rendőrséget értesítenie kell.

A nyomozók átkutatták a férfi lakását, a szablyát azonban nem találták meg, mivel kiderült, hogy ez nincs is a gyanúsított birtokában: csak letöltött egy képet a netről, és ezt posztolta. Viszont lebuktatta saját magát, ugyanis néhány valóban régészeti leletnek minősülő tárgy előkerült nála. A bronzból készült darabokról a szakértői vélemények alapján bebizonyosodott, hogy egy részük a középső bronzkorból, a Kr. e. 13–12. századból, míg egy áttört bronzfibula a római korból, egész pontosan a Kr. u. 2–3. századból származik. A szabadszállási férfit így régészeti leletre elkövetett lopás bűntette miatt gyanúsítottként hallgatták ki a rendőrök, és vádemelést javasolnak ellene.

Az eset kapcsán megkerestük Wilhelm Gábort, a kecskeméti Katona József Múzeum régészeti osztályának vezetőjét, és többek között arról kérdeztük, milyen gyakori, hogy fémdetektorral felszerelt tolvajok garázdálkodnak a megyében.

Mint tőle megtudtuk, a műszer az 1990-es években kezdett el rohamosan terjedni, főleg Nyugat-Európából érkeztek kincskeresők, és elkezdték szisztematikusan fosztogatni a Dunántúlon a római kori és a még korábbi, bronzkori lelőhelyeket. Egyes beszámolók szerint vödörszámra vitték ki a különböző fémtárgyakat hazánkból. Bács-Kiskun megyében nem reménykedhettek különösebben nagy zsákmányban, így ez a vidék nem volt számukra annyira vonzó. Bár az egykori középkori települések feltárásain azért néha itt is előkerülhet nagyobb mennyiségű fémlelet.

Ahogy a fémdetektor mind többek számára elérhető lett, az ezredforduló tájékán megsokasodtak az önjelölt „régészek” Bács-Kiskunban is. Ahogy Wilhelm Gábor fogalmaz: a megélhetési fémkeresőzők mellett – akik a talált tárgyakat a műkincspiacon passzolták el, természetesen illegálisan – egyre többen lettek a műkedvelő, tisztességes szándékú detektorozók is. Ők szeretnek túrázni, szeretik a régi dolgokat, és a kettőt összekötve kirándulásaik során szívesen vizsgálták, mit rejthet a föld felső 30–40 centimétere. Nem kis különbség, hogy ez utóbbi csoport nem kívánta eltitkolni, ha érdekes-értékes leletet tudtak kiásni, és beszolgáltatták a kecskeméti múzeumnak.

Az állam jogszabályokkal megszigorította a fémkeresők használatát, gyakorlatilag hatósági engedélyhez kötötte. Ennek ellenére továbbra is vannak, akik tilosban járnak és saját szakállukra dolgozva fosztogatják a lelőhelyeket. Manapság olyan szempontból talán könnyebb a dolguk, hogy az interneten elérik a régészeti szakirodalmat, és így célzottan tudnak keresgélni.

A szabadszállási eset kapcsán a múzeum osztályvezetője rávilágított: alapvetően nem nagy értékű tárgyakat tett el a meggyanúsított férfi, ám azzal, hogy elmozdította őket eredeti helyükről, máris kárt okozott.

– Ha egy lelet másodlagos helyről vagy ismeretlen helyszínről kerül elő, akkor az hiába szép, sokszor csak a statisztikát gyarapítja. Ha az eredeti helyszínen, leletkontextusban találják meg a régészek, akkor az számunkra rengeteg információt hordoz, az információnál nagyobb érték pedig nincs. Ez a tudás vész el az illegális keresőzők miatt, akik elviszik, amit találnak – hangsúlyozta Wilhelm Gábor.

Szerencsére továbbra is vannak olyan amatőr kutatók, aki a szakemberekkel együttműködve a feltárásokat segítik. Néhány évvel ezelőtt kialakult a múzeumbarát fémkeresőzők 10–12 fős stabil csapata, akikkel a Katona József Múzeum megállapodást kötött, és bizonyos területekre engedélyt adott számukra múzeumi felügyelet alatt végzett detektorozásra. Fizetést nem kapnak ezért, de legálisan űzhetik hobbijukat, ami egyébként bűncselekmény lenne. A múzeumbarátok különösen hathatós segítséget tudnak nyújtani, mikor egy területet gyorsan, szisztematikusan át kell kutatni. Ilyenkor különösen jól jön a lelkesedésük és a tapasztalatuk, főleg, ha az alapossággal is párosul, precízen rögzítik, dokumentálják a talált tárgyak GPS-koordinátáit. Wilhelm Gábor jól tudja, milyen aprólékos munka ez, egy solti feltáráson három hónapig detektorozott, igaz, négyezer fémtárgy elő is került.

Az engedély általában egy évre szól, és lejártakor a múzeum felülvizsgálja, a fémkeresőző mennyire tudott megfelelni a rábízott feladatnak, hogyan tudott összedolgozni a régésszel, betartotta-e a szakmai előírásokat, és valóban csak a neki engedélyezett területen kutatott-e. Fontos szabály, hogy ha in situ megőrzési technikát igénylő leletet találnak (amit változtatás nélkül, eredeti, hiteles helyzetében célszerű megtartani), akkor azt azonnal jelezniük kell a múzeumnak, nem kezdhetnek neki az ásásnak.