Idén ünnepelte századik születésnapját dr. Abonyi József

A város díszpolgára, dr. Abonyi József 1920. május 14-én Baján született, Pákolitz József néven, sváb család sarjaként. A kerek századik születésnapot a karantén idején töltötte be, augusztusban a Bajai Szent Rókus Kórházban felköszöntötték. Mi most otthonában kerestük fel a különösen figyelmes, kellemes, mosolygós egykori főorvost.

– Nagyon sokszor éreztem azt, mintha az életemben valami csoda lett volna, nagyon sok fordulata volt. Száz évbe sok minden belefért. Még azt is megéreztem, hogy egyszer lesz valami csapás. Jött is, három évvel ezelőtt meghalt a fiam, aki a Bajai Vízügyi Főiskola rektora volt. Rendkívül rendes fickó volt. Ez egy természetellenes állapot, senkinek nem kívánom. Van még egy lányom, öt unokám és tizenhárom dédunokám. Valamennyi az első házasságomból. Egy város, egy intézmény, egy asszony jellemez. Mindig a nyugalomra törekedtem. Nem szerettem a botrányokat. A lányom szerint mi, Pákolitzok lusták vagyunk – mondta az egykori főorvos.

Abonyi Józsefnek két szenvedélye van, rendszeresen bridzsezik, a világhálón játszik a barátokkal, ez állandóan frissen tartja a memóriáját és a kombinációs készségét. Naponta öt órát is játszik. Másik szenvedélye a zene. Már gyerekkorában hegedült, később vonósnégyesben is játszott.

– Teljes életet kell élni, arra kell törekedni, hogy ne csak a szakma legyen fontos, az érzelmi életet is gazdagítani kell. Ebben a művészetek és az irodalom segítenek. A szépet kell megtalálni. Például barokk zenét kell hallgatni, hihetetlen szép tud lenni – mesélte lelkesen Abonyi József.

Az egyetemi évei alatt, 1944-ben behívták katonának, a Horty-hadseregbe. Az a keresztút, amit akkor megélt, a csodával volt határos. Nevetve tette hozzá, hogy csak a kártyában nem volt soha szerencséje.

Úgy emlékszik vissza, hogy mindig történt valami váratlan esemény, ami jó irányba terelte a dolgait. Így volt ez a háborúban is. Egykor Felvidékre vezényelték. Pozsony közelében voltak karácsonykor, és ott elhatározták, hogy megszöknek. Visszafelé a párkányi hídon, amikor egy német parancsnok megállította a fegyver nélküli orvos-katonákat, csodával határos módon átengedte őket, így egérutat nyertek, még át tudtak jönni, és bementek Esztergomba. Ott civil ruhát vettek fel, és ötnapos bolyongás után Abonyi József hazatérhetett. Miután leért Bajára, egy ellentámadásban a németek előrenyomultak Dunaföldvárig.

– Ha ez korábban történt volna, nem érek haza. Amikor rendbe hozták a Párkány–Esztergom hidat, az egyik kollégám hívott, hogy nézzük meg, idézzük fel az emlékeket, mert mi voltunk az utolsók, akik átjöhettek annak idején a hídon, ugyanis másnap reggelre lebombázták – emlékezett vissza a régi időkre Abonyi József.

Az elmúlt években arany és gyémánt diplomát is kapott az egykori főorvos, valamint Pro Urbe díjat vehetett át. Mint azt viccesen elmondta, sokszor olyan volt, mintha nekrológot olvastak volna fel róla, csak ő még ott volt.

A karrierjére úgy emlékszik vissza, hogy a belgyógyászati munka volt számára igazán vonzó. A kezdetekben, 1944-ben, amikor nem volt ennyi műszer, sokat tanult dr. Meződi Jakab belgyógyásztól. Röntgen nélkül is megállapította, ha valakinek tüdőgyulladása volt. Hat év után hívták a Bajai Tüdőgondozóba, ahol 1951. január 1-jén foglalta el a helyét, és egészen 1989 végéig ott dolgozott.

– Visszagondolva az életemre, van pár dolog, amit kiemelnék a boldog, kiegyensúlyozott életért. Elsőként szerintem a legfontosabb, hogy megismerjük önmagunkat. Másodsorban szeretni kell az embereket, humánusnak kell lenni. Ebbe sok minden beletartozik, toleránsnak kell lenni, nem tudnék megnevezni egyetlenegy embert sem, akire haragudnék. Gyűlölni meg soha senkit sem gyűlöltem. A lelki egyensúlyt az adja meg, hogy senkivel sem vagyok feszültségben. El kell fogadni mindenkit olyannak, amilyen – mondta a százéves főorvos.

Abonyi József ma sem unatkozik egy percet sem, bridzsezik, zenét hallgat vagy olvas. Úgy érzi, még nagyon sok pótolni valója van. A jövővel kapcsolatos kérdésünkre csak annyit felelt: – Két hétre adják az étlapot, aztán majd meglátjuk!