A régi kor gyermekségét igyekezett felidézni a táborozókban

Zaklajda József neve ma már széles körben ismert Kecskeméten, annak ellenére, hogy Pécsen született és nevelkedett. Évekkel ezelőtt került a kecskeméti kézilabdacsapathoz, azóta viszont véget nem érő hajrá vette kezdetét: személyi edző lett, saját brandet épített ki, és idén nyáron már táboroztatott is. Beszélgetésünk során elmesélte, hogyan fogalmazódott meg benne a Zaklajda Team ötlete, és milyen volt az első táborozás a gyerekekkel.

Érkezésünkkor éppen reggeli torna zajlott a Krisztina Farmon, de a befejezés után Kencsó (Zaklajda József beceneve – a szerk.) szabadfoglalkozásra buzdította a gyerekeket, akiket nem kellett sokáig győzködni, azon nyomban rohantak játszani, így alkalmunk adódott feltenni a nagy kérdést a mesternek: hogyan kezdődött?

– Ha valaki nyolc évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy személyi edző leszek és a saját nevem alatt futó tábort fogom vezetni, nem hittem volna el. Épp a légtechnikai vizsgámra készültem és az ívhegesztésből próbáltam a lehető legtöbbet kihozni, majd klímaszerelőként szerettem volna dolgozni. Igaz, már akkor is a sport vette körül az egész életemet, valójában mindig is a kézilabda élvezett nálam prioritást.

– Majd kaptál egy lehetőséget a Kecskeméttől. (Kecskeméti kézilabdacsapat – a szerk.)

– Így igaz, ez segített nekem Németország után visszakapaszkodni, hiszen volt egy kitérőm a Bundesligában is. Ezt követően fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire szeretek emberekkel, gyerekekkel foglalkozni, igyekeztem megtalálni a módját, hogy színesíteni tudjam az életem, és boldog legyek. Eddigre már jó ideje megvolt a fitness-edzői képesítésem, de nem a szakmában dolgoztam. Talán furán hangzik, de épp egy szilveszter estén döbbentem rá, hogy valami nem jó, hiába hajtok, nem jutok egyről a kettőre. Hiányérzetem volt, tudtam, nem ott van a helyem, ahol akkor voltam. Megfogadtam, hogy változtatok, igyekeztem egyre inkább olyan emberekkel körülvenni magam, akik építettek és utat mutattak. Számomra nagyon fontos, hogy kik vannak jelen az életemben, a közvetlen környezetemben. Ez volt a kezdő lépés. Majd megálmodtam a saját brandemet. Elkezdtem edzősködni, úgy gondoltam, hiteles ember tudok lenni mások számára, így elkezdtem tervezgetni a projektet. Belegondoltam, mennyit adott nekem a kézilabda és az egész csapatsport: hovatartozást és biztonságot. Ebből indultam ki, és ötletelni kezdtünk néhány szponzorral. Eleinte csak az edzős könyveket olvasgattam, majd rádöbbentem, hogy ez hiábavaló, hiszen én nem egy szeretnék lenni a többi között. Saját koncepciót akartam megvalósítani, ezért belevágtam, először 4-5 hónapra tervezve. Szerencsére jól sült el a dolog, hiszen jelen állás szerint boldog embernek mondhatom magam. A munkám a hobbim, egyáltalán nem teher számomra a konditeremben lenni, emberekkel-, gyerekekkel foglalkozni, sokkal inkább mondanám feltöltődésnek.

– Biztos voltál benne, hogy működni fog?

– Egyáltalán nem. De meg kellett próbálni, és szerencsére bejött. Egy teljesen új fitness-vonalat szerettem volna felépíteni, folyamatosan gondolkodtam, hogy mivel lehetne még tovább színesíteni az egészet. Sok elveszett ember él a világban, aki egyedül van, és szüksége van egy ehhez hasonló közösségre, hiszen tulajdonképpen közösséget szerettem volna építeni. Az első lépés ehhez az volt, hogy Zaklajda Team-es pólókat készíttettünk, ami egy egyszerű gesztus, mégis azt érzi tőle az ember, hogy tartozik valahová. Ez volt a célunk, és az, hogy a vendégek tudják, nem csak hozzám, de a többiekhez is fordulhatnak, ha bajba kerülnek. Ha visszamehetnék az időben, már csak miattuk is újra megcsinálnám. Nagyon érdekes, amikor tervezed a naptárad, összepárosítasz egy fiút és egy lányt, akik bemutatkoznak egymásnak, ma pedig már együtt élnek. Számomra ez óriási boldogság. De nem csak szerelem, barátság is született hasonló helyzetekből. Csodás hallani, amikor egy páros két hétig együtt edz, majd közös kávézást és wellness-hétvégét terveznek. Ezt követően kezdtünk még nagyobban gondolkodni. Így kerültek a képbe például a jótékonysági megmozdulások, mint a látogatás az állatmenhelyen, vagy a Gongos véradás. De itt sem arról volt szó, hogy ki mennyit tesz hozzá az egészhez, inkább csak szerettem volna, ha kollektívan megjelenünk eseményeken és képviseljük a számunkra fontos dolgokat. Szerencsére a Krisztina farm támogatását is élvezem, így a télen egy közös buli keretében is együtt tudtunk lenni a csapattal.

– Megérte befektetni a pólókba, csúnyán mondva: a külsőségekbe?

– Ezt sokan kérdezték már tőlem. Általában azt szoktam válaszolni, hogy nem, de két év múlva már meg fogja érni. Az üzenetet, amit közvetíteni akartam, már négy hónap után meghozta, szerencsére rengetegen szeretnének a csapathoz tartozni. Ahhoz, hogy ezt még magasabb szintre emeljük, és még tágabb körben hirdessük az üzenetet, a gyerekeket is bevontuk. Így álmodtuk meg a Zaklajda Team Fitness tábort. Szeretnék egy kicsit adni a gyerekeknek azokból a tapasztalatokból (még ha nem is vagyok túl idős), amelyeket én megéltem. Akik ismernek, tudják, hogy messziről indultam, hosszú utat kellett bejárnom, mire idáig jutottam. Sok potenciális üzlettárs jelentkezett együttműködésre, hamarosan meglesznek az új pólók és kulcstartók, melyeket a gyerekek és a vendégeim is megkapnak majd.

– Ha jól értem, a legfőbb célod ezzel az egésszel a közösségépítés volt.

– Abszolút, ez a csapategység tökéletesen formálja a közösséget. A gyerekeknél például azt vettem észre, hogy egyáltalán nem kell őket fegyelmezni, egyszer elmondok valamit, és nem kell többször. A nagyobbak vigyáznak a kisebbekre, mint a katonaságon. Az egyik táborozó kölyöktől hallottam a minap, hogy „dehát nekünk nincsen fegyverünk”, mire azt válaszoltam: nincs, de mi fogjuk egymás kezét. A katonaságnál is vannak idősebbek, fiatalabbak, gyengébbek és erősebbek, de mindannyian egy csapat részei, vigyáznak egymásra, ha az egyikük bajban van, a másik segíti. Ez a csapat lényege. A koronavírus idején is jól esett hallani a vendégeimtől, hogy akik elveszítették az állásukat, bátran fordulhattak a csapat bármely tagjához, átsegítették egymást ezen a nehéz időszakon. Számomra most már ők is egy család, ahogy a kézilabdacsapatom, és a valódi családom is. Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy ezt a közösséget mára minden elé helyeztem, a Zaklajda Team az első az életemben.

– Kézilabda, személyi edzősködés, vlogok, táboroztatás, brandépítés. Hogy van időd ezek mellett pihenésre, feltöltődésre?

– Elég időm volt a pihenésre a koronavírus ideje alatt. Előtte azonban sokan megkérdezték tőlem, hogy bírom ezt ennyi alvással, de amíg azt csinálom, amit szeretek, számomra ez nem munka, így kevésbé megterhelő, mintha a szó szoros értelmében vett fizikai munkát végeznék. Dolgoztam már szeméttelepen, gyárban, az persze teljesen más volt. Ott csak füttyszóra mehettünk ki a mosdóba, és hajtani kellett minden pillanatban. Én most is gyerekekkel vagyok egész nap a szabad levegőn, beszélgetünk és játszunk, hogy lehetnék fáradt vagy elégedetlen? Semmiért nem cserélném el a jelenlegi helyzetemet. Számtalan új tervem van, folyamatosan agyalok, kialakulóban van például a Zaklajda Team weboldala, ami várhatóan szeptembertől lesz elérhető az érdeklődők számára. Szeretném, hogy a messzebb élők is a csapat részesei lehessenek, a weboldallal ezt biztosítani tudjuk majd számukra.

– Bőven akad tennivaló. És még a szponzorokkal is te tárgyalsz? Ehhez is értesz?

– Két mentorom van, akiktől rengeteget tanultam és a mai napig mindenben segítenek. Az egyik Jámbor Csaba, aki a Gong Rádió operatív igazgatója, illetve Harsányi Henrik, aki sikeres üzletember itt Kecskeméten. Mindig azt mondom nekik, hogy szükségem van az ő nézőpontjukra is, hiszen ha leteszünk egy poharat az asztalra, én az egyik oldaláról látom, de ők rögtön más perspektívából szemlélik, így még jobb ötletetek születhetnek, szívesen fogadom a tanácsaikat. Eleinte egyáltalán nem értettem az üzleti élethez, de ők a segítségemre voltak, igyekeztek ráterelni a szerintük helyes útra. Félreértés ne essék, soha nem akartak behatárolni, mindig csak beszélgettünk a különböző nézőpontokról, lehetőségekről. Mint mondtam, egyáltalán nem mindegy, milyen emberekkel vesszük körbe magunkat, és mögöttem komoly emberek állnak, akiktől hatalmas segítséget kapok a kezdetektől fogva. Emlékszem a napra, amikor megrendeltük a pólókat, de még nem voltak támogatói a közösségnek. Hajnali kettőkor együtt medencéztünk, én pedig tiszta ideg voltam. Arra gondoltam, hogy nekem most úgy kell elmennem a szponzorokhoz, mint egy porszívóügynöknek? Elő kell adnom egy akkor még csak megálmodott, megfoghatatlan dolgot, úgy, hogy az a számukra megnyerő legyen, és hozzánk akarjanak tartozni? Izzadt a kezem, fogalmam sem volt róla, mi fog ebből kisülni. Bár tudtuk, hogy ha a hétből csak egytől kapunk támogatást, akkor is létrehozzuk a brandet, végül sikeres volt az „ügynökösködés”, hiszen hétből hét szponzort csábítottam magunkhoz.

– Szerinted mi volt a siker titka? Mivel tudtál, és tudsz a mai napig többet nyújtani, mint mások?

– Ez egy elgondolkodtató kérdés. Így, hogy már több mint egy év eltelt, talán azt mondhatom, hogy a céltudatosságom volt az oka. Szerintem a szponzorok látták, hogy ha jönnek, ha nem, én akkor is megvalósítom az álmom. Az álmot, ami Magyarországon egyedüliként jött létre, ugyanis én nem tudok hasonló közösségről. Ezt mindenképpen én szerettem volna képviselni. Úgy gondolom, hogy az ember akkor tudja igazán értékelni és élvezni a létra legfelső fokát, ha már járt a legalsón is. Ezen a létrán megyünk most felfelé. A közösség a nulláról indult, de szerencsére hamar nagy visszhangja lett, sokan nyomonkövetik. Még Pécsre, a szülőhazámba is eljutott a hír, onnan is jelentkeztek támogatók. Úgy veszem észre, hogy mindenfelől érkeznek vendégek, mindenki nyitott, jó kis közösséget alkotunk. Itt valahogy mindenki megtalálta önmagát.

– Gondolom akkor nem bántad meg, hogy eljöttél Pécsről.

– Épp ellenkezőleg. Én egyértelműen a kecskeméti kézilabdának köszönhetem azt, hogy befolyásos és tapasztalt emberekkel találkoztam, illetve megismerték a nevem az egész városban. Nyilván az általuk kapott marketing adta a kezdő löketet, én ezt próbáltam egyre magasabb szintre emelni. Ha nem igazoltam volna el Pécsről, fogalmam sincs, hol tartanék most, de abban biztos vagyok, hogy Kecskemét életem legjobb döntése volt. Azóta meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek innen. Az emberek és a város is rengeteget adtak nekem, és ezt sosem fogom elfelejteni. Ahogyan azt sem, hogy az üzlettársaim meghallgattak és bizalmat szavaztak nekem akkor, amikor ez az egész még csak az én fejemben élt.

– Már most hosszú út áll a Zaklajda Team mögött, mégis, idén nyáron újabb mérföldkőhöz érkezett a közösség. A gyerekek is a csapat részévé váltak azzal, hogy tábort szerveztél nekik. Hogyan indult ez az egész?

– Egy ilyen tábort megszervezni általában 6-7 hónap, nekünk azonban csak egy maradt arra, hogy lefixáljuk a konkrétumokat, hiszen a koronavírus alaposan felrúgta az eredeti terveinket. Egy hónapja derült ki, hogy mégis lehetőségünk lesz megtartani a tábort, és bár négyen visszamondták, így is összegyűlt 21 gyerkőc, ami kezdetnek egy nagyon jó szám. A Krisztina Farmon vetődött fel először a tábor ötlete. Szeretem a gyerekeket, nem véletlenül voltam ott négy éve a Kempa táborban is. Szóval beszéltünk róla, elkezdtünk játszadozni a gondolattal, mindenki próbált egyre tovább és tovább gondolkodni, majd kialakult a terv egy nagyjából 20 perces beszélgetésből. Másnap újra beszéltünk róla a Bujdosó családdal, arról volt szó, mi lenne, ha… Így született meg a tábor végleges ötlete. Természetesen a Zaklajda Team-en keresztül is elterjedt a hír, sok vendég tartozik hozzám, akik szívesen hozták táborozni a gyermeküket. A tábor végéhez közeledve már láttuk, hogy ez egy működőképes projekt, és szerencsére sikerült azt átadni a gyerekeknek, amit eredetileg terveztem. Végig önfeledten játszottak kint a szabad levegőn, talán ezek az alapvető dolgok hiányoznak egy kicsit a mai világból. Minden olyan sablonos, ezért mi hagytuk, hogy egy kicsit gyerekek lehessenek. Olyanok, amilyenek mi voltunk. Szerettem volna, hogy megkapják azt, amit én megéltem a sportban, hogy úgy szeressék ezt az egészet, ahogy én. Ez sikerült is, és ez már önmagában is elég. Természetesen voltak közös programok, de csupán a vicc kedvéért emlegettem a katonaságot, természetesen mindent úgy, és addig csináltunk, ameddig nekik jó volt, és élvezték is.

[video width="1920" height="1080" mp4="https://www.baon.hu/wp-content/uploads/2020/07/zaklajdateamfitnesstabor4.mp4"][/video]

– Hogyan láttad az első órákat, napokat, könnyen feloldódtak a gyerekek?

– Szerintem igen. Bár mindenki szereti a megszokott és bevált dolgokat, így valószínűleg sokan tartottak attól, hogy mennyire lesz működőképes ez a projekt, de szerencsére már a második nap után kaptam olyan üzeneteket a vendégeimtől, hogy sajnálják, amiért ők nem küldték el a gyerekeiket a táborba. A kicsik nem tartottak tőlem, persze megjegyezték, hogy milyen „óriási ez a bácsi”, de könnyen feloldódtak. Több szakképzett pedagógust felvettem, akik segítettek megoldani a különféle szituációkat. A hétfői nap nagyrészt az ismerkedésről szólt, én is bemutatkoztam, elmondtam, hogy fog felépülni a hét, és egyszerű labdás bemutatkozó játékokkal indítottuk a közös programot. Ezt egy zenés bemelegítés követte, de eddigre már mindenki feloldódott. Ahogy telt a hét, egyre inkább alakultak ki az új barátságok, talán még szerelmek is szövődtek.

– Milyen korosztály számára volt meghirdetve a tábor?

– 5 és 14 éves kor közötti gyerekeket vártunk. Annál tovább nem mentünk, hiszen már a 14 évesek is nagyok, egy picit klikkesedtek is, de ettől függetlenül ők is ugyanúgy gyerekek. Számomra kikötés volt az elejétől fogva, hogy senkinél ne legyen telefon. Az a szabály született, hogy ha valakinél meglátok egyet, azt bedobom a tóba. Kicsit próbáltam szembemenni a mai világgal, amelyben minden a mobiltelefon körül forog. Itt az volt a cél, hogy a gyerekek igazán gyerekek lehessenek, amilyen én is voltam. Az esett a legjobban az egészben, hogy nem kellett őket fegyelmeznem, mindenben hallgattak rám, jól érezték magukat. Egész nap játszottak, vízi csatáztak, senki kezében nem láttam telefont.

– A kicsik mennyire tudtak közösen játszani a nagyobbakkal?

– Együtt tudtak lenni, szerencsére. Külön megdicsértem őket, mert a nagyobbak valahogy ösztönből óvták a kicsiket. Például amikor futott az 5 éves kislány, a 8 éves automatikusan visszahúzta magát, hogy nehogy baja essen. Természetesen erre én is felhívtam a figyelmüket, de maguktól is tudták. Örülök, hogy megtalálták a közös hangot. A vetélkedőknél azért természetesen játszadoztam a korosztályokkal, például előre állítottam a két ötévest évest, akik a saját tempójukban haladtak, majd teret kaptak a nagyobbak is. Én álmodni sem mertem volna, hogy ez ennyire jól fog működni. Mindig könnyes szemmel néztem őket, mintha magamat láttam volna. Felidéztem, hogy miket csináltunk 15 éve a vízi táborban, majd belegondoltam, hogy most hol vagyunk. Jövőre már egy hónaposra tervezzük a tábort, jönnek a nagyobbnál nagyobb támogatók, egyesületről beszélgetünk, de ez persze még a jövő zenéje. Igény szerencsére van rá, és mivel a jelenlegi, ötnapos tábor is ilyen jó hangulatban telt, bízom benne, hogy a jövő évivel sem lesz gond. Már most győzködnek a szülők és a gyerekek, hogy mi lenne, ha idén még egy hétre együtt lennénk, és ez rendkívül jól esik.

[video width="720" height="1280" mp4="https://www.baon.hu/wp-content/uploads/2020/07/zaklajdateamfitnesstabor3.mp4"][/video]

– A Krisztina Farm állandó helyszíne lesz a jövő Zaklajda Team táborainak?

– Ez teljesen biztos, hosszú távra tervezünk együtt. Ahogy az idei, úgy a jövő évi táboroknak is a Krisztina farm ad otthont.

– Miért a többes szám?

– A gyermek mellé jövőre életmódtábort is tervezünk, melyet hétvégente, a felnőtt korosztálynak szeretnénk tartani. Munka mellett nem egyszerű megoldani a ráérést, bízom benne, hogy a hétvégével azok is lehetőséget kapnak a táboron való részvételre, akik hétközben nem tudnának eljönni. Elképzelhető, hogy a gyermektábort ottalvósra tervezzük, ám ennek kivitelezésén még dolgozunk. 17 főnek tudnánk alvóhelyet biztosítani, én azonban jövőre legalább ennek duplájával kalkulálok, és úgy gondolom, még ez sem egy elrugaszkodott szám. Meglátjuk, hogy alakul, ami biztos, hogy tábor lesz, a többi pedig már részletkérdés. Szerencsére van rá igény, a gyerekek boldogok, és a szülők elmondása szerint 5 percenként mondogatták otthon, hogy mennyire várják a reggelt, hogy újra mehessenek a táborba. Ez rendkívüli örömmel tölt el.

– Hasonló koncepció alapján képzeled el a jövő évi táborokat is? Az életmód tábor miben fog különbözni a gyerekekétől?

– Az ideihez hasonló terveink vannak, de sok minden áll még előttünk. Számolunk azzal, hogy egy egyesületet hozunk létre, és még nagyobban gondolkodunk, de erről még korai lenne beszélni. Egyelőre napközis táborral tervezünk, ami legalább három hetes lesz, az időpontokat már le is fixáltuk. Az életmódtáborban elsődlegesen útmutatást szeretnénk adni a felnőtteknek. Én a táplálkozással kapcsolatban nem tudok a segítségükre lenni, hiszen nem tanultam éveken keresztül, ahogy a személyi edzést. Csak azt oktatom, amihez értek, így a táborban a segítségemre lesz a megyei kórház vezető dietetikusa, Hontiné Edit, aki egyébként a Zaklajda Team állandó tagja. Az ő étrendje, és az én edzésterveim alapján fog megvalósulni a tábor.

– Térjünk vissza egy kicsit az idei évhez. Elmesélnéd, milyen programokat szerveztél a kicsiknek, és milyen tevékenységekkel színesítetted a tábori életet?

– A megszokott programokon kívül minden naphoz igyekeztem hozzáadni valami pluszt, hogy több helyszínt, más oktatókat és érdekes vendégeket is megismerjenek a gyerekek. Általában úgy indult egy napunk, hogy a megérkezést követően eligazítást, majd zenés reggeli tornát tartottunk, amit szabadfoglalkozás, majd reggeli követett, teli hassal pedig indultak a játékok. Ebédig vetélkedőket, halászfogót, vízibomba-csatákat tartottunk, hogy egy kicsit kimókázzák magukat a gyerekek. A keddi kézműves foglalkozáson azt a feladatot kapták a kicsik, hogy készítsenek egy meghívót a szüleiknek, mellyel az utolsó napra egy közös kenyérlángosozásra invitálják őket. Ezzel szerettünk volna kedveskedni a szülőknek, akikkel közösen megvitattuk a tapasztalatokat, a gyerekek elmondhatták, mi tetszett nekik a legjobban a táborban, illetve mik voltak a kedvenc programok.

– Mesélj a különleges programokról!

– Hétfőn harcművészetet tanulhattak a gyerekek Szuhányi Gyula K1-es edzőtől, szerdán pedig elsétáltunk a felsőlajosi Magán Zoo-ba. Az egy szuper nap volt, egy kicsit elbújhattunk a világ elől, csend volt, a játszótéren pedig mindenki jól szórakozott. Nem is tudtunk időben elindulni aznap, pedig vártak minket a kecskeméti Odisysben. Végül persze elszakadtunk az állatoktól, és egy nagy busszal utaztunk el a traktorcéghez, akik a Magán Zoo-ban tett látogatásunkat és a kiadós ebédünket is támogatták a Bajor Étteremben. A gyerekek közül sokan megemlítették, hogy még sohasem jártak étteremben, így ez is hatalmas élmény volt a számukra. A „lakodalmi ebéd” után traktorozni mentünk, ami óriási buli volt, néhányan vezethették is a mini traktorokat. Délután kaptunk túrós palacsintát, a gyerekek pedig kulcstartókkal és névre szóló emléklapokkal gazdagodtak. Csütörtökön egy kolléganőm, Nagy Helga érkezett hozzánk, aki a reggeli tornában és az egész napos programokkal is segített. Délután vetélkedőket tartottunk és fogócskáztunk.

[video width="720" height="1280" mp4="https://www.baon.hu/wp-content/uploads/2020/07/zaklajdateamfitnesstabor2.mp4"][/video]

– Azt mondtad, katonásan képzelted el a tábort. Végül megenyhültél?

– Fix programmal indultam neki a tábornak, úgy terveztem, hogy pontosan meglesznek az időpontok. Nem szerettem volna, ha azt érzik a gyerekek, hogy nem figyelünk rájuk. Gyorsan rájöttem azonban, hogy nincs értelme 10-kor lefújnom a fogócskát, ha akkor éppen azt élvezik. Azért voltunk itt, mert szünet van, az volt a cél, hogy mindenki jól érezze magát. A tematika természetesen megmaradt, de igazítottuk a programokat a gyerekek igényeihez.

– Egészen vicces és aranyos aranyköpések is születtek a tábor ideje alatt.

– Így van, hihetetlen, hogy ezek az ötévesek miket tudnak mondani. A minap kitettem a bójákat a fűre, amire az ötéves Bazsi elkiáltotta magát: „Vigyázzatok, ott a gólya!”. Ezt később elmeséltem Anikó néninek, és amikor a bója szót mondtam, Bazsi odarohant, és keresni kezdte a „gólyát” az asztal alatt, alig tudtuk kiszedni onnan. A vízibomba csatánál meglepődve kiáltották a gyerekek, hogy „Józsi bácsi, te olyan erős vagy, hogy még a vízigomba se durran szét rajtad!”, de az állatkertben is megkaptam, hogy „arra gondoltunk, hogy mivel te már ilyen nagy vagy, odaadunk az oroszlánnak és megnézzük, hogyan csatáztok.” Hihetetlen jókat nevettünk.

– Említetted, hogy az Airsoft csapat is ellátogatott hozzátok. Milyen programokkal készültek a gyerekeknek?

– Talán ezt a programot várták a gyerekek a legjobban. Érkezett egy jó kiállású katona, akit mindenki óriási szemekkel nézett, szinte vigyázzba álltak. Volt lehetőség csoportos lövészetre, és kézigránát eldobására is. Természetesen ezek a programok gyerekeknek szólnak, így nem igazi fegyverekkel játszadoztunk. Mindenki élvezte, a hét egyik legközkedveltebb programja volt, főleg hogy az egészet megfűszereztük katonai kifestéssel. Az én feladatom volt a harci festés elkészítése, ám ez végül úgy sült el, hogy mindenkiből cica lett. Ezt követően hallottam, ahogy a gyerekek arról beszélnek: „egy baj van ezzel a táborral, az, hogy mindjárt vége”. Azok a pillantások, amelyeket akkor látok, amikor a gyerekek a táborban játszanak, mindent megérnek, sikerült átadnom azt, amit megálmodtam, és folyamatosan győzködnek, hogy legyen még egy hét, de erre egyelőre nincs lehetőség.

– Kik voltak a segítségedre a tábor ideje alatt?

– A Krisztina Farm tulajdonosa, Kriszta rengeteget segített a szervezésben, a programoknál pedig Makai Anikó, az egyik felsőlajosi általános iskola pedagógusa volt a legfőbb támogatóm. Ő tizenéve táboroztat, így kellő tapasztalattal rendelkezik. Mindenképpen szerettem volna magam mellé egy szakembert, hiszen én életemben először táboroztattam. Jó szívvel fogadtam a tanácsokat, az ötleteket, rengeteget tudott segíteni abban, hogyan építsük fel az egész hetet. Bízom benne, hogy jövőre is itt lesz velünk. A fix oktató én voltam, a tábor környékén pedig többen segítettek nekem az uzsonnával, az ellenőrzéssel, hiszen nem tudtam mindig, mindenhol ott lenni. 21-en voltak a gyerekek, hatalmas ez a hely, így több szemre is szükség volt. És végül, de nem utolsó sorban, itt volt velünk még édesanyám, Elvira néni is, aki szintén tizenévig táboroztatott, így óriási segítségünk volt. Imádja a gyerekeket, és azt hiszem nem csak az ő, hanem mindannyiunk nevében mondhatom: nehéz szívvel engedtük el a gyerekeket, hiszen már 5 nap alatt a szívünkhöz nőttek, de egy biztos: jövőre is itt leszünk, és még nagyobb tapasztalattal, számos programmal várjuk az érdeklődőket. Boldog vagyok, hogy létrejöhetett ez az öt nap, minden pillanatáért hálás vagyok, és örülök, hogy ezt a rövid időd ezekkel a gyerekekkel tölthettem.