Videóval

2019.08.17. 07:00

Molnárfecske-fiókát nevelgetett sikerrel a Petőfi Népe ordasi tudósítója

Molnárfecske-fiókát talált a Petőfi Népe ordasi tudósítója. Sárit tíz napig nevelgette, majd útjára engedte. Az együtt töltött időről előbb a világhálón számolt be napról napra, most megosztja kedves és tanulságos történetét hírportálunk olvasóival is.

Zsigmond Enikő

Sárival közös történetünk egy szerda este kezdődött. Azért osztottam meg a nyilvánossággal, hogy másnak is legyen bátorsága egy kismadár, főleg egy fecske megmentéséhez. Hiszen számuk az utóbbi években folyamatosan csökken.

Javában tartott az alkotótábor Ordason, a közös vacsorához készülődtünk a faluházban. Átellenben az árok partján egy szárnyával verdeső, ide-oda totyogó kismadárra lettem figyelmes. Közelebb mentem, megállt, félelem nélkül nézett rám, hagyta, hogy megfogjam. Azt hittem, sérült, hogy ilyen sima ügy volt a madárfogás. De nem. Ő egy kicsiny fecske volt, láthatóan egészséges, a csőre széle még teljesen sárga.

A kis csipasz belesimult a tenyerembe, fekete gombszemeivel csak nézett rám, kicsit megszeppent volt, de inkább kíváncsiság volt a tekintetében, mint félelem, ha lehet, ilyen emberi tulajdonságokkal felruházni egy kismadarat.

Kaptam aztán a táborozóktól mindenféle véleményt, tanácsot. „Vissza kell tenni a fészekbe!” „Vidd haza, neveld fel!” „Tedd vissza az árokpartra, nem szabad a természet rendjébe avatkozni!” „Csak meghosszabbítod a szenvedését, majd napokig szenved, aztán elpusztul.”

Ezeket mind átszűrtem magamon, majd kimentem az utcára, a faluházon három, a szomszédos házakon még két fecskefészek. Tegyem vissza valamelyikbe? De melyikbe? És ha nem csak kalandvágyó volt, és kiesett, hanem mert sokan voltak a fészekben, ő volt a leggyengébb és kilökték? Még ha jó fészekbe tenném is vissza, lehet, hogy újra ugyanerre a sorsra jut.

Közben a kismadár csak üldögélt a tenyeremen, akkorka volt, hogy lazán össze tudtam zárni az ujjaim a teste körül. Valahogy úgy éreztem, nem véletlenül került pont elém, aki gyerekkoromban mindenféle állatot összeszedtem, összeragadt szárnyú fecskét mosdattam, kisbaglyot hoztunk haza az ordasi szigetről, hogy aztán felerősítve visszaengedjük a természetbe. Eldöntöttem: megpróbálom ismét. Hazahoztam, kerestem egy kis rácsos műanyag dobozkát, egy puha ronggyal kibéleltem, kis hálót tettem rá, és készen is volt a fecske­menedék.

Sári érkezésekor…
Fotó: Zsigmond Enikő / Petőfi Népe

Ekkor jöttek a lényegesebb kérdések. Mit fog enni? Kell-e víz neki? Hogyan fog enni, hogy fogom etetni, ha ennyire kicsi? Mennyire is kicsi? Mekkora egy molnárfecske, ha megszületik, mikor kezdenek repülni, mikor hagyják el a fészket és lesznek önállóak? És mikor kell indulniuk a nagy útra? A válaszokat keresve előkerült a madárkönyv, szakirodalom, internet, videók… Megtudtam, hogy 20–22 napos korukban repülnek ki, és 3,5–4 hetes korukban lesznek teljesen önállóak. Az én kis fecském már tollas volt, de még röpképtelen, a csőre széle teljesen sárga, szóval úgy 15 naposra saccoltam.

Akkor este a faluházban fogtunk neki legyeket, hazajőve nyújtogattam felé, de csak nézett rám, nem nyitotta a csőrét. Óvatosan megfogtam hát, szétnyitottam a csőrét, és beletettem a legyet. Lenyelte! Jött a következő, azt is! Mind a négyet, de magától nem tátotta a csőrét.

„A madárszülők egész nap táplálék után kutatnak, napkeltétől napnyugtáig etetik a fiókáikat…” – olvastam. Így hát mint újdonsült fecskepótanya, kora reggel „kiröpültem”, azaz elmentem az állateledeleshez, lisztkukacért (volt, aki a horgászboltot javasolta, csontiért, más pedig határozottan lebeszélt, hogy azt nem szabad kismadárnak adni). Ne kövezzen meg senki, de csak a kismadárért voltam hajlandó a tekergőző kukacokat tartalmazó zacskót megfogni és az autó­ba tenni…

Amikor hazaértem, levettem a hálót, egy csipesszel kivettem egy kukacot és a madárka felé közelítettem. Félrefordította a fejét, megélénkült a tekintete, felállt és megindult a csipeszben lógó-tekergőző kukac felé.

Ami a molnárfecskékről tudható

Molnárfecske: testhossza 13 cm, szárnyfesztávolsága 26–29 cm, testtömege 13–23 gramm. A hím és a tojó hasonlít egymáshoz, mindkettőnek kékesen fénylő, fekete a háta, míg begyük és hasuk fehér, a fiatalok pedig barnásfeketék. Lába fehér tollakkal borított. Apró rovarokkal táplálkozik, melyeket főleg a levegőben, de sokszor a házak falán fog el. Vonuló, a telet Afrikában, a Szaharán túl tölti. Egyéves korukban lesznek ivarérettek. A költési időszak májustól szeptemberig, néha októberig tart, ez idő alatt akár kétszer-háromszor is költenek. A fészek agyagból készül és elkészítéséhez körülbelül 2500-szor kell fordulnia. Egy fészekaljban 4-5 fehér tojás van, ezek néha vörösen pettyezettek. Mindkét szülő kotlik rajtuk, körülbelül két hétig. A fiatal madarak 20–22 napos korukban repülnek ki, és 3,5–4 hetes korukban lesznek teljesen önállóak.

– Ó, hát ezt már ismered – örömöm határtalan volt, akárcsak az ő étvágya. A begye már oldalra kidudorodott a pehelytollakon, nyújtogatta a nyakát, hogy elhelyezkedjen benne az ennivaló, de újra kérte a falatot. Amikor elfordította a fejét a csipesztől, tudtam, ennyi volt, több már nem fér bele. A reggeli után ráereszkedett a lábaira, kiült a dobozka szélére és elaludt. Akkor már a hálót se tettem vissza rá. Hiszen repülni nem tudott, ha megerősödik és megpróbálná, csak gátolta volna.

Csak néztem ezt a gyönyörű kis jószágot, ujjbegyemmel megsimogattam a fejétől a hátán végig a puha kis tollát, még csak fel sem ébredt, s akkor, ott az érintés közben fordult olyanra a viszonyunk, hogy nevet adtam a kis molnárfecskének.

Sárit óránként etettem, de ő mindig jelzett, ha megéhezett. Kiült a doboza szélére, sipegett, hangokat adott, amikor pedig etettem, óriási csiviteléssel sürgetett, hogy minél gyorsabban érjen a kis sárga szélű csőréhez az ennivaló. Ha jóllakott, ráült az ujjamra, szemlélődött, és egyre többet verdesett a szárnyaival. Próbáltam magasra tartani, ahogy az ujjamon ült, majd hirtelen lefelé mozdítani, hátha elindul, de arra még két napot kellett várni.

…és a kirepülés előtti estén
Fotó: Zsigmond Enikő / Petőfi Népe

Egyik kedves ismerősöm ajánlott egy házilag elkészíthető keveréket, amit lehetne adni Sárinak, hogy ne csak kukacot egyen, mert az előbb-utóbb kevés lesz. Gyanús volt nekem, hogy egy rovarevő madár miért enne meg túróból, főtt tojásból, reszelt répából álló trutyit, de elkészítettem. Sári kétkedően nézte a csipeszt, belecsippentett, de azonnal ki is rázta a csőréből. Többszöri próbálkozásra ugyanilyen vehemenciával tiltakozott ellene. Így hát maradt a kukac, annyit értem el ezzel az akcióval, hogy onnantól alaposan megnézte a csipeszben lévő kukacot, s csak aztán nyitotta a csőrét, nehogy újra valami huncutságot kövessek el ellene.

Az egyik nap aztán elkezdett repülni! Először csak a dobozra helyezett faágtól az ablakpárkányig, onnan a másikban lévő virágcserépig. Aztán egy fél nap után jó pár kört leírt a nappaliban. Üldögélt az ablakban, forgatta a kis fejét a röpülő madarak után. Ha este leültem a számítógéphez dolgozni, akkor rövid idő múlva elindult felém, a vállamra röppent, és kitartóan üldögélt, csiporgott, a hajamat csipkedte, volt, hogy egy kicsit el is aludt…

Felhívtam a Madármentő Alapítványt, és kérdeztem, ha már szépen és biztosan repül, elengedhetem-e. Kérdezték, még csipeszből eszik? Mondtam, igen. A tanács az volt, amíg csipeszből eszik, nem szabad szabadon engedni, szoktassam rá, hogy magától csipegesse fel az ételt. Ehhez meg kellett keményíteni a szívem. Csipogott, látta a kukacos dobozt, a csipeszt, de nem a csőre felé közelítettem, hanem kitettem a doboza mellé pár darabot. Most már azt is tudom, hogy meg kell roppantani a kukacot, mert sérülést okozhat az élő kukac a madár torkában, begyében. Eleinte nemigen tudta felcsípni a kukacot, többször mellécsípett, meg feldobta, odébb dobta. Többször elindult a kezem, hogy megetetem, de aztán az ő érdekében nem tettem. Gyorsan tanult, többször próbálkoztunk, mint az óránkénti etetés, merthogy meg kellett dolgoznia a falatért, így csak feleannyit evett, mint csipeszből. Az is igaz, hogy ott ültem mellette, így a harmadik-­negyedik kukac után, ha már az éhség elmúlt és a kíváncsiság volt erősebb, átgázolt rajtuk, hogy hozzám jöhessen… Aztán már az egyedül evés is rutinná vált… Ebből tudtam: közeledik az elválás ideje.

Sári szívesen üldögélt kézben
Fotó: Zsigmond Enikő / Petőfi Népe

Még egy telefon a Madármentőkhöz a kérdéssel: melyik a legalkalmasabb időpont az elengedésére. Kora délelőtt, amikor még nincs túl meleg, és van ideje feltérképezni a vidéket, táplálékot keresni és menedéket estére – jött a válasz.

Sári, mintha tudta volna, hogy másnap lesz az a nap. Nagy köröket írt le a lakásban, szinte egész nap röpködött, sokat evett, a vállamról még beleturkált a hajamba, kora este felült a polc tetejére a cédéimre, és elaludt.

Tíz együtt töltött nap után, szombaton reggel fél 9-kor a két tenyerembe fogtam, duruzsoltam neki még egy kicsit, hogy jöjjön majd vissza és vigyázzon magára, beszívtam még egyszer a tollának a jó illatát… Kimentünk a kertbe, párom készenlétbe állította a mobilt, hogy felvesszük a búcsút. Kinyitottam a tenyerem, gondoltam, még megül a kezemben, ahogy szokott, de megkönnyítette az elválást: a gombot se volt idő megnyomni a telefonon. Sári, mint egy sebes nyíl, elindult a nagy­világba…

Ahol segítséget kaphatunk

Ha sérült madarat vagy fiókát talál valaki, akkor felhívhatja a Madármentők diszpécserszolgálatát. A Madárkórház Alapítvány ügyeleti száma: 06-30/535-6484. Sári nevelgetéséhez is az ottani madármentők adtak jó tanácsokat. Bács-Kiskun megyében a Kecskeméti Vadaskertbe lehet bevinni a sérült madarat vagy fiókát (Kecskemét, Műkert út 1., telefon: 76/320-121).

Ezeken kívül hívható még a Kiskunsági Nemzeti Park telefonszáma is: 06-30/555-6171. Ők el is tudnak menni a helyszínre a megmentendő madárért.

 

Ezek is érdekelhetik