Molnárfecske-fiókát nevelgetett sikerrel a Petőfi Népe ordasi tudósítója

Sárival közös történetünk egy szerda este kezdődött. Azért osztottam meg a nyilvánossággal, hogy másnak is legyen bátorsága egy kismadár, főleg egy fecske megmentéséhez. Hiszen számuk az utóbbi években folyamatosan csökken.

Javában tartott az alkotótábor Ordason, a közös vacsorához készülődtünk a faluházban. Átellenben az árok partján egy szárnyával verdeső, ide-oda totyogó kismadárra lettem figyelmes. Közelebb mentem, megállt, félelem nélkül nézett rám, hagyta, hogy megfogjam. Azt hittem, sérült, hogy ilyen sima ügy volt a madárfogás. De nem. Ő egy kicsiny fecske volt, láthatóan egészséges, a csőre széle még teljesen sárga.

A kis csipasz belesimult a tenyerembe, fekete gombszemeivel csak nézett rám, kicsit megszeppent volt, de inkább kíváncsiság volt a tekintetében, mint félelem, ha lehet, ilyen emberi tulajdonságokkal felruházni egy kismadarat.

Kaptam aztán a táborozóktól mindenféle véleményt, tanácsot. „Vissza kell tenni a fészekbe!” „Vidd haza, neveld fel!” „Tedd vissza az árokpartra, nem szabad a természet rendjébe avatkozni!” „Csak meghosszabbítod a szenvedését, majd napokig szenved, aztán elpusztul.”

Ezeket mind átszűrtem magamon, majd kimentem az utcára, a faluházon három, a szomszédos házakon még két fecskefészek. Tegyem vissza valamelyikbe? De melyikbe? És ha nem csak kalandvágyó volt, és kiesett, hanem mert sokan voltak a fészekben, ő volt a leggyengébb és kilökték? Még ha jó fészekbe tenném is vissza, lehet, hogy újra ugyanerre a sorsra jut.

Közben a kismadár csak üldögélt a tenyeremen, akkorka volt, hogy lazán össze tudtam zárni az ujjaim a teste körül. Valahogy úgy éreztem, nem véletlenül került pont elém, aki gyerekkoromban mindenféle állatot összeszedtem, összeragadt szárnyú fecskét mosdattam, kisbaglyot hoztunk haza az ordasi szigetről, hogy aztán felerősítve visszaengedjük a természetbe. Eldöntöttem: megpróbálom ismét. Hazahoztam, kerestem egy kis rácsos műanyag dobozkát, egy puha ronggyal kibéleltem, kis hálót tettem rá, és készen is volt a fecske­menedék.

Ekkor jöttek a lényegesebb kérdések. Mit fog enni? Kell-e víz neki? Hogyan fog enni, hogy fogom etetni, ha ennyire kicsi? Mennyire is kicsi? Mekkora egy molnárfecske, ha megszületik, mikor kezdenek repülni, mikor hagyják el a fészket és lesznek önállóak? És mikor kell indulniuk a nagy útra? A válaszokat keresve előkerült a madárkönyv, szakirodalom, internet, videók… Megtudtam, hogy 20–22 napos korukban repülnek ki, és 3,5–4 hetes korukban lesznek teljesen önállóak. Az én kis fecském már tollas volt, de még röpképtelen, a csőre széle teljesen sárga, szóval úgy 15 naposra saccoltam.

Akkor este a faluházban fogtunk neki legyeket, hazajőve nyújtogattam felé, de csak nézett rám, nem nyitotta a csőrét. Óvatosan megfogtam hát, szétnyitottam a csőrét, és beletettem a legyet. Lenyelte! Jött a következő, azt is! Mind a négyet, de magától nem tátotta a csőrét.

„A madárszülők egész nap táplálék után kutatnak, napkeltétől napnyugtáig etetik a fiókáikat…” – olvastam. Így hát mint újdonsült fecskepótanya, kora reggel „kiröpültem”, azaz elmentem az állateledeleshez, lisztkukacért (volt, aki a horgászboltot javasolta, csontiért, más pedig határozottan lebeszélt, hogy azt nem szabad kismadárnak adni). Ne kövezzen meg senki, de csak a kismadárért voltam hajlandó a tekergőző kukacokat tartalmazó zacskót megfogni és az autó­ba tenni…

Amikor hazaértem, levettem a hálót, egy csipesszel kivettem egy kukacot és a madárka felé közelítettem. Félrefordította a fejét, megélénkült a tekintete, felállt és megindult a csipeszben lógó-tekergőző kukac felé.

Ami a molnárfecskékről tudható

Molnárfecske: testhossza 13 cm, szárnyfesztávolsága 26–29 cm, testtömege 13–23 gramm. A hím és a tojó hasonlít egymáshoz, mindkettőnek kékesen fénylő, fekete a háta, míg begyük és hasuk fehér, a fiatalok pedig barnásfeketék. Lába fehér tollakkal borított. Apró rovarokkal táplálkozik, melyeket főleg a levegőben, de sokszor a házak falán fog el. Vonuló, a telet Afrikában, a Szaharán túl tölti. Egyéves korukban lesznek ivarérettek. A költési időszak májustól szeptemberig, néha októberig tart, ez idő alatt akár kétszer-háromszor is költenek. A fészek agyagból készül és elkészítéséhez körülbelül 2500-szor kell fordulnia. Egy fészekaljban 4-5 fehér tojás van, ezek néha vörösen pettyezettek. Mindkét szülő kotlik rajtuk, körülbelül két hétig. A fiatal madarak 20–22 napos korukban repülnek ki, és 3,5–4 hetes korukban lesznek teljesen önállóak.

– Ó, hát ezt már ismered – örömöm határtalan volt, akárcsak az ő étvágya. A begye már oldalra kidudorodott a pehelytollakon, nyújtogatta a nyakát, hogy elhelyezkedjen benne az ennivaló, de újra kérte a falatot. Amikor elfordította a fejét a csipesztől, tudtam, ennyi volt, több már nem fér bele. A reggeli után ráereszkedett a lábaira, kiült a dobozka szélére és elaludt. Akkor már a hálót se tettem vissza rá. Hiszen repülni nem tudott, ha megerősödik és megpróbálná, csak gátolta volna.

Csak néztem ezt a gyönyörű kis jószágot, ujjbegyemmel megsimogattam a fejétől a hátán végig a puha kis tollát, még csak fel sem ébredt, s akkor, ott az érintés közben fordult olyanra a viszonyunk, hogy nevet adtam a kis molnárfecskének.

Sárit óránként etettem, de ő mindig jelzett, ha megéhezett. Kiült a doboza szélére, sipegett, hangokat adott, amikor pedig etettem, óriási csiviteléssel sürgetett, hogy minél gyorsabban érjen a kis sárga szélű csőréhez az ennivaló. Ha jóllakott, ráült az ujjamra, szemlélődött, és egyre többet verdesett a szárnyaival. Próbáltam magasra tartani, ahogy az ujjamon ült, majd hirtelen lefelé mozdítani, hátha elindul, de arra még két napot kellett várni.

Egyik kedves ismerősöm ajánlott egy házilag elkészíthető keveréket, amit lehetne adni Sárinak, hogy ne csak kukacot egyen, mert az előbb-utóbb kevés lesz. Gyanús volt nekem, hogy egy rovarevő madár miért enne meg túróból, főtt tojásból, reszelt répából álló trutyit, de elkészítettem. Sári kétkedően nézte a csipeszt, belecsippentett, de azonnal ki is rázta a csőréből. Többszöri próbálkozásra ugyanilyen vehemenciával tiltakozott ellene. Így hát maradt a kukac, annyit értem el ezzel az akcióval, hogy onnantól alaposan megnézte a csipeszben lévő kukacot, s csak aztán nyitotta a csőrét, nehogy újra valami huncutságot kövessek el ellene.

Az egyik nap aztán elkezdett repülni! Először csak a dobozra helyezett faágtól az ablakpárkányig, onnan a másikban lévő virágcserépig. Aztán egy fél nap után jó pár kört leírt a nappaliban. Üldögélt az ablakban, forgatta a kis fejét a röpülő madarak után. Ha este leültem a számítógéphez dolgozni, akkor rövid idő múlva elindult felém, a vállamra röppent, és kitartóan üldögélt, csiporgott, a hajamat csipkedte, volt, hogy egy kicsit el is aludt…

Felhívtam a Madármentő Alapítványt, és kérdeztem, ha már szépen és biztosan repül, elengedhetem-e. Kérdezték, még csipeszből eszik? Mondtam, igen. A tanács az volt, amíg csipeszből eszik, nem szabad szabadon engedni, szoktassam rá, hogy magától csipegesse fel az ételt. Ehhez meg kellett keményíteni a szívem. Csipogott, látta a kukacos dobozt, a csipeszt, de nem a csőre felé közelítettem, hanem kitettem a doboza mellé pár darabot. Most már azt is tudom, hogy meg kell roppantani a kukacot, mert sérülést okozhat az élő kukac a madár torkában, begyében. Eleinte nemigen tudta felcsípni a kukacot, többször mellécsípett, meg feldobta, odébb dobta. Többször elindult a kezem, hogy megetetem, de aztán az ő érdekében nem tettem. Gyorsan tanult, többször próbálkoztunk, mint az óránkénti etetés, merthogy meg kellett dolgoznia a falatért, így csak feleannyit evett, mint csipeszből. Az is igaz, hogy ott ültem mellette, így a harmadik-­negyedik kukac után, ha már az éhség elmúlt és a kíváncsiság volt erősebb, átgázolt rajtuk, hogy hozzám jöhessen… Aztán már az egyedül evés is rutinná vált… Ebből tudtam: közeledik az elválás ideje.

Még egy telefon a Madármentőkhöz a kérdéssel: melyik a legalkalmasabb időpont az elengedésére. Kora délelőtt, amikor még nincs túl meleg, és van ideje feltérképezni a vidéket, táplálékot keresni és menedéket estére – jött a válasz.

Sári, mintha tudta volna, hogy másnap lesz az a nap. Nagy köröket írt le a lakásban, szinte egész nap röpködött, sokat evett, a vállamról még beleturkált a hajamba, kora este felült a polc tetejére a cédéimre, és elaludt.

Tíz együtt töltött nap után, szombaton reggel fél 9-kor a két tenyerembe fogtam, duruzsoltam neki még egy kicsit, hogy jöjjön majd vissza és vigyázzon magára, beszívtam még egyszer a tollának a jó illatát… Kimentünk a kertbe, párom készenlétbe állította a mobilt, hogy felvesszük a búcsút. Kinyitottam a tenyerem, gondoltam, még megül a kezemben, ahogy szokott, de megkönnyítette az elválást: a gombot se volt idő megnyomni a telefonon. Sári, mint egy sebes nyíl, elindult a nagy­világba…

Ahol segítséget kaphatunk

Ha sérült madarat vagy fiókát talál valaki, akkor felhívhatja a Madármentők diszpécserszolgálatát. A Madárkórház Alapítvány ügyeleti száma: 06-30/535-6484. Sári nevelgetéséhez is az ottani madármentők adtak jó tanácsokat. Bács-Kiskun megyében a Kecskeméti Vadaskertbe lehet bevinni a sérült madarat vagy fiókát (Kecskemét, Műkert út 1., telefon: 76/320-121).

Ezeken kívül hívható még a Kiskunsági Nemzeti Park telefonszáma is: 06-30/555-6171. Ők el is tudnak menni a helyszínre a megmentendő madárért.