Színésznőként felelősséget érez a felnövő generáció iránt

– Kunfehértón nőtt fel, a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban nyolcosztályos képzésen tanult, amikor tizenhat évesen felköltözött a fővárosba. Honnan jött az ötlet, hogy iskolát váltva Budapestre költözzön?

– A szerencsén múlott. Varga Éva színésznő kurzust tartott a városban. Addigra a művészet számos ágában próbálgattam magamat, a gimnáziumi színjátszó kör két darabjában játszottam főszerepet, magánénektanárhoz jártam, évekig tornáztam is. Éva azt mondta édesanyámnak, hogy tehetséges vagyok és szeretne felvinni Pestre, hogy segítse a pályámat. Másfél évig tanultam a magániskolájában, majd a Kodály Zoltán Gimnáziumban érettségiztem.

– Elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ön mégis azt bizonygatta, amikor értesítették, hogy biztosan összekeverték valakivel. Miért nem akarta elhinni, hogy ­sikerült?

– Pont addigra távolodtam el a színháztól, mire elérkezett a felsőoktatásba jelentkezés ideje. Ráadásul az akkori fiúm ellenezte, hogy színésznő legyek. Édesanyám viszont titokban beadta a jelentkezésemet a színművészetire. Tudta, hogy hiba lenne, ha hátat fordítanék a színészetnek. Az első rostán túljutottam, és emlékszem, a második után mondtam anyának, hogy menjünk haza, ez úgysem sikerült. Aztán hívtak, hogy bent vagyok az utolsó fordulóban. Akkor már csak harmincan maradtunk, jött az egyhetes bentlakás, végül tizenketten kerültünk be az osztályba. Hazáig bőgtem a vonaton, mert ezernyi kérdés, kétely kavargott bennem. Akarom én ezt egyáltalán, vajon meg fogom állni a helyemet, ez az én utam? Borzasztóan kishitű voltam.

– Az önbizalomhiányáról több önnel készült interjúban olvastam. Közben pedig huszonnyolc évesen van már Soós Imre-, Máthé Erzsi- és Junior Prima díja is. Milyen viszonyban van most önmagával és a sikerrel?

– Nem ráztuk meg egymás kezét, a siker és én. Képzelje, például amikor a castingok után a Brazilok film rendezője írt egy üzenetet, hogy enyém a szerep, nem válaszoltam rá. Egyszer csak felhívott, hogy „Szervusz, csak azt akarom mondani, hogy tiéd a szerep, azért hívlak, mert nem reagáltál rá, nem örülsz neki?” Igazából fel sem fogtam, hogy enyém a lehetőség. Ma már jó érzést keltenek bennem az újabb felkérések, ezek jelzik számomra leginkább, hogy sikeres vagyok. Sokat dolgozok önmagamon, azon, hogy helyén tudjam kezelni mindazt, ami történik velem.

– Akad is bőven történés: a telt házas színházi előadások, a tavalyi Szegedi Szabadtéri Játékokon a Rómeó és Júlia női főszerepét játszhatta, több játék­filmben szerepelt már. Időnként azért – félretéve a kishitűségét – megengedi magának, hogy élvezze a sikert?

– A szabadtérin játszani például igazán különleges élmény, négyezer ember abban a hatalmas térben csak minket figyel. Amikor ott megszólalt a vastaps, szárnyaltunk. Katarzisélményt nyújtott, azt éreztem, hogy ez ad értelmet az életemnek. Hasonlót érzek, amikor telt házas közönség előtt játszunk a Katonában vagy elkészítünk egy tartalmas mozifilmet. Szórakoztatunk és gondolkodásra késztetjük az embereket.

– Színészként ezeket tekinti fő feladatának?

– Ezeket is. Mi a 21. század színészei vagyunk, annak a Z generációnak fogunk színházat csinálni, akiket könnyen beszippant az online média. A kortársaimmal – akik a leginkább inspirálnak – össze kell fognunk, a nagy színészektől, a mestereinktől pedig amit csak lehet, meg kell tanulni. Nekünk más közönséget kell megszólítanunk, mint elődeinknek. Fel kell vennünk a versenyt az online világ térhódításával, fel kell keltenünk a most felnövő generáció érdeklődését a színház iránt. Felelősséggel tartozunk értük, és azért is, hogy számukra is fontos legyen a kultúra.

– A Katona József Színház és az Autonómia Alapítvány együtt indította évekkel ezelőtt az Eltáv, civil felzárkóztató programot a Heves megyei Szúcs-bányatelep roma közösségében. Heti rendszerességgel tartanak gyerek- és felnőtt-közösségépítő és oktatási foglalkozásokat. Mit jelent önnek, hogy részt vehet ebben a kezdeményezésben?

– Nekem ez teljes mértékben hozzátartozik az életemhez. Fontos, hogy ahol lehet, segítsek. Három évre szólt ez a program, de nem hagytuk még abba. Budapesti elitgimnazisták is járnak velünk Szúcsba, vagy amikor Pestre jönnek a roma családok színházlátogatásra, akkor náluk alszanak. Lenyűgöző ezt látni. Az ott élő családok élettörténeteiből színészként is tudok építkezni. Amikor először jártunk ott, bűntudat fogott el, és ez a mai napig velem van. Nehéz látni ezeket a sorsokat, érezni az egyenlőtlenségeket. Egyszer el kell engednünk a kezüket és csak bízhatunk benne, hogy elültettük bennük a katalizátort, ami hajtja majd őket előre.

– A Színművészeti Egyetem színész szakán Marton László, Forgács Péter és Hegedűs D. Géza osztályában, 2015-ben végzett. A 2015/16-os évadtól a Katona József Színház társulatának tagja. Hogy érzi, jó helyen van most?

– Annak idején ez a választás zsákbamacska volt, azóta bebizonyosodott, hogy a szakmai és az emberi fejlődésemet is maximálisan szolgálja ez a társulat. Egy éve voltam a színháznál, amikor megkaptam a Máthé Erzsi-díjat, amit egymásnak szavazunk meg – hihetetlen érzés volt. Amikor kimondták a nevemet, és a kollégáim állva tapsoltak, megszólalni sem tudtam. Azt éreztem, hogy ez a közösség a bizalmába fogadott, de csak a negyedik évre érzem azt, hogy nem gyomorgörccsel sétálok be a társalgóba, ahol ott ülnek a nagy színészek. Azt érzem, hogy ez az én otthonom is. Nincs már kisebbségi érzés bennem. Elégedett vagyok azzal, amit eddig elértem, ahol most vagyok.

– Mi az a szilárd alap, amit otthonról hozott magával és segíti önt a nehezebb időszakokban?

– A szüleimmel és két testvéremmel gyerekkorunkban nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, sok minőségi időt töltöttünk együtt, ez olyan őshitet adott nekem, amihez mindig vissza tudok nyúlni a hullámvölgyekben. Őszinteséget, elfogadást és az összetartozás fontosságát hoztam otthonról.

– Ha egyetlen tanácsot adhatna tizenhat éves önmagának, a vidéki lánynak, aki felkerül a fővárosba, mi lenne az?

– Mindig olyan lány voltam, aki idomult valakihez, mindig valakinek a barátnője szerettem volna lenni. Emiatt nehezebben találtam rá önmagamra, hogy mi az, ami engem érdekel. Komoly belső munka volt az, hogy nyíltan vállaljam önmagamat és mindazt, amit gondolok. Ha tanácsot adhatnék egykori önmagamnak, az az lenne, hogy merj önmagad lenni, lépj ki mások árnyékából, próbáld meg kitalálni, ki is vagy te és merre tartasz a sorsoddal.