30 éve Halason kezdődött meg a szovjet csapatok kivonása az országból

Kiskunhalas történetében aligha volt annyi újságíró a városban, mint 1989. április 25-én délelőtt. A hatalmas érdeklődést annak köszönhette a város, hogy a szovjet csapatok kivonásának első ütemét a Bács-Kiskun megyei településre szervezték.

A Kiskunhalason állomásozó harckocsizó ezred egyik zászlóaljának haditechnikáját, harminc T–64-es harckocsit indítottak útnak, amelyeket pőrekocsikon szállítottak a következő útvonalon: Kiskunhalas – Kecskemét – Cegléd – Szolnok – Debrecen – Nyíregyháza – Záhony – Ukrajna – árulta el akkor a Petőfi Népe újságírójának Borisz Adamenko ezredes, a Szovjet Déli Hadseregcsoport törzsfőnökének helyettese. A harckocsik egy részét raktárakban helyezték el, amelyek a későbbiekben a katonák kiképzését szolgálták, más részüket szétszerelték, s átadták a népgazdaságnak.

Az eseményen megszólalt Vlagyimir Boriszovics Zajcev alezredes is, a kivonásra kerülő kiskunhalasi páncélosezred parancsnoka.

– Másfél évet töltöttem Magyarországon, dimitrovgrádi vagyok, katonai akadémiát végeztem. Az ezredünket, amelyet feltehetően feloszlatnak, most visszavezényelték a Szovjetunióba. Új beosztásomról még semmit sem tudok, de őszintén szólva már vágyódtam haza. Sok mindent láttam itt Magyarországon, sok tapasztalatot szereztem, s még több jó barátot, ismerőst. Őket nagyon a szívembe zártam, sajnálom, hogy tőlük el kell válni. A parancsunk úgy szól, hogy május 22-éig kell elhagynunk a helyőrséget, a jelenlegi szállítmány csak egy zászlóalj technikáját, illetve kísérőszemélyzetét viszi haza.

Gémes Gábor, a Petőfi Népe akkori újságírója így tudósított az eseményekről:

„ Beszélgetésünk közben megkezdődött a harckocsik vagonírozása. A hatalmas páncélosok lassan, méltóságteljesen gördültek rá a pőrekocsikra, ahol vezetőik milliméter pontossággal állították be a páncélosok lánctalpait, egy-egy csapszeggel rögzítették azt a vagon széléhez. Mint Zajcev alezredes megemlítette, a berakodáshoz négy óra időt szabtak, s ellenőrizhettük, hogy a szerelvény másfél óra alatt összeállt. ”

Egy kislány arca bejárta a világsajtót

Taskovics Andrea, akit nagypapája tart a karjaiban a Petőfi Népe korabeli fotóján, Cicciolina, Staller Ilona, magyar származású olasz parlamenti képviselő mellett, ma már kétgyermekes boldog anyuka. A fiatalasszony a csapatkivonulás körüli felhajtásra nem emlékszik, hiszen nagyon kicsi volt, de szülei, nagyszülei elmondásai alapján, szívesen gondol rá. A kiskunhalasi vasútállomás rakodójától néhány sarokra lakott a család, kíváncsiak voltak a nagy felhajtásra, ami kísérte a szovjet katonák bevagonírozását. Andrea nagymamája ma is őrzi a Petőfi Népe akkori lapszámait, amelyek fényképes beszámolókat közöltek a szovjet csapatkivonásokról, köztük a kiskunhalasi eseményekről, amikor a nemcsak a hazai, de a világsajtó is Kiskunhalasra figyelt. A fotók, amelyek egy részének másolatát ma is őrzi a család, később bejárták a világsajtót. A városban állomásozó szovjet katonákra, így három évtized távlatából szívesen emlékeznek vissza a halasiak. Rengeteg történetet őriznek az emlékeikben, az állampárti idők utolsó éveiben már nem volt olyan kemény a helyzet, személyes barátságok, kapcsolatok alakultak ki.

A szovjet csapatkivonás évfordulójára nem szerveztek semmilyen rendezvényt a városban. Nem piros betűs ünnep az a nap, amely harminc évvel ezelőtt nemcsak a kiskunhalasiak számára volt fontos, de megrengette az egész világot is. Április 25-e ugyanolyan hétköznap, mint a többi.