Balkáni hadjáratot teljesített a Drótszamár Huszár Ezred

– A Korinthoszi-csatorna és az emlékmű meglátogatása volt az év legemlékezetesebb kalandja?

Gödri Roland: – Életem eddigi legnagyobb kihívása volt ez az utazás, mivel ez volt az első olyan szamaragolás, hogy nem otthon tértem nyugovóra.

Kovács Gábor: – Ez volt a legemlékezetesebb és legmotiválóbb számomra az eddigi túrák során. Bár igen nehéz összehasonlítani, mert minden túra más és más, mindegyik másért marad emlékezetes.

Kovács Tamás: – Igen, vitathatatlanul. Négy évvel ezelőtt vettem részt az első igazán nagy kerékpártúrámon (vagy ahogy „szakmai” berkekben nevezzük, hadjáraton), akkor egy barátommal ketten Isztambulba tekertünk el. Ahogyan az a túra befejeződött, már annak a lehetőségét vártam, hogy egy hasonló, vagy akár még nagyobb kalandra indulhassak a drótszamarammal. 2015-ben megszületett Panni kislányom, ezért érthető módon néhány év kimaradt, de idén tavasszal úgy éreztem, újra mennem kell.

– Út közben sosem átkozták el a pillanatot, amikor eldöntötték, hogy útra kelnek?

G. R. : – Eldönteni, hogy megyek az egy pillanat műve volt. Az első nap este 10 óra után találtunk egy helyet, ahol lefeküdtünk egy szántóföld szélén 170-180 km tekerés után. Nem volt sok kedvem sátrat verni, a szabad ég alatt aludtam. Akkor úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy ez menni fog még 13 napig.

Király Ákos: – De igen, az indulás napján. Próbáltam összerakni fejben a távolságot a teljesítésre rendelkezésre álló napokkal, majd ezután úgy gondoltam, hogy nem az élvezetről fog a hadjárat szólni. Tévedtem.

K. G.: – Egy ilyen pillanat sem volt. A nagyobb kihívások közben nem tudok nem arra gondolni, milyen jó sztori lesz belőle otthon, ha egyszer sikerül egyben hazakeveredni. És ilyenkor még a legnyűgösebb pillanatban is elmosolyodom.

K. T. : – Nem, sőt! Viszont amikor célba értünk a Türr István emlékműhöz a csatornánál, akkor első pillanatban nem tudtam magammal mit kezdeni, mentem volna tovább, nem is tudom meddig. Egyfajta üresség volt bennem, majd szomorúság, hogy véget ért a nagy kaland. Kicsit nehéz volt visszarázódni a mindennapokba.

– Testileg vagy lelkileg volt megterhelőbb az 1500 km?

G. R.: – Azzal szembesültem, hogy fizikailag nagyon messze vagyok a többiektől, és ha ezt végig akarom csinálni, akkor nagyon nagy akaraterőre lesz szükségem. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült megcsinálnom. Igen nagy tempó volt, hogy 11 nap alatt tettük meg a távot.

K. Á. : – Több nagy hadjárat van már a hátam mögött, úgyhogy nem volt megterhelő sem fizikailag, sem lelkileg. Sőt – mivel „hegyi menő” vagyok – keveselltem a hegyeket, az emelkedőket.

K. G.: – Nem tudom, hogy testi vagy lelki megterhelésnek számít-e, hogy az első 1000 kilométer során minden este tisztálkodás nélkül tértünk nyugovóra. Na, azt egy kicsit nehéz elviselni hét napon keresztül. De átlag napi 140 kilométer után nem kell altató, ezért nem sokáig kellett élvezni ezen „örömöket”.

K. T.: – Nem volt számomra semmilyen szempontból megterhelő, fáradtságot nem éreztem. Sőt, esténként, amikor ránk sötétedett többször arra gondoltam, hogy miért állunk meg ilyen korán, hiszen van lámpánk. A lelkem pedig teljesen rendben volt az út alatt, ezen szempontból nagy felüdülés, rekreáció volt a hadjárat számomra.

– Ki volt a főnök az út során, aki egy-egy helyzetben kimondta a döntést?

K. G.: – Általában közös döntések voltak. Helyzettől függően rugalmasan osztottuk ki a feladatokat, hisz egy cél felé törekedtünk. Bár megmaradt egy mondat bennem, naponta többször hallottuk. A Korinthosz-projekt jelmondata is lehetne. „Na menjünk, mert sosem érünk oda.” Ezt minden pihenő, étkezés, táborbontás végén hallottuk Tamástól. Tehát az indulási parancsot majdnem mindig ő adta ki. Ennek köszönhetően értünk oda két nappal korábban.

K. T.: – Egy fő célunk volt, legkésőbb május 1-én szerettünk volna az emlékműhöz érni. Semmi más dolgunk nem volt 11 napig, mint tekerni, enni és pihenni. A mikort, a hogyant az élet hozta, mi egységben haladtunk a cél felé.

– Mit volt a legnehezebb elviselni?

G. R.: – Kilépni a komfortzónámból, az volt a legnehezebb. Nem tudom kitől van az idézet (az élet a komfortzónán kívül kezdődik), de a Tomitól már sokszor hallottam.

K. Á. : – Legfőképpen a mindennapi alapos tisztálkodás lehetősége hiányzott.

K. G.: – Mindenre jó visszaemlékezni, bár az éjjeli hálóhely keresések a gazosban megterhelik az ember pszichéjét. Meg egyszer megkergetett egy kutyafalka ebéd után közvetlenül. Hegynek felfele. Miután az első támadást leráztam, rögtön jött a második. Egy szemernyi erő nem maradt a lábaimban, és semmi oxigén nem volt a tüdőmben. Ez után az eset után lejtőn lefelé gurulni is képtelen voltam. Ahogyan elmúlt a veszély, leborultam a bicikliről, és vártam a megváltó halált. Szóltam a többieknek, nyugodtan hagyjanak ott az Olympos alatt az istenek jóindulatára bízva, nekem már úgyis mindegy.

K. T.: – Azt, hogy 1500 kilométer után le kellett szállni a kerékpárról és be kellett fejezni a hadjáratot. Letekertem volna Spártáig legalább, és vissza. De erre sajnos már nem volt idő.

– Fél év távlatából visszatekintve mi a legszebb emlék az útról?

K. G.: – Nehéz egyet kiragadni. Ahogyan eszembe jut az egyik, rögtön jön a következő emlék. Az egyik: az itthon maradott bajtársak titokban kiderítették, merre járunk, és egy pihenő alkalmával megleptek minket. Az egy olyan nap volt, amikor kimaradt az ebéd, és délutánra már igen elcsigázottak voltunk. Beültünk egy pékségbe szénhidrátfeltölteni. És ahogyan ott csendben relaxáltunk megjelent Endre, Luigi és Maci a semmiből egy kis hazaival. Percekig nem tudtam hová tenni az egész helyzetet, annyira irreális volt, hogy otthontól több, mint 1000 km-re, ahol senki sem tudja pontosan hol vagyunk, egyszer csak előtoppan három jóbarát.

A társaság minden tagjának napi rutin a kerékpározás

Gödri Roland életébe fordulópontot hozott két évvel ezelőtt kisfia megszületése. Előtérbe került a család, az egészséges életmód, leszokott a dohányzásról és elkezdett kerékpározni. Másfél éve még el sem tudta volna képzelni, hogy elteker a szekszárdi Duna hídig és vissza. Utoljára tizenévesen sportolt – idén töltötte be a 40-et -, ehhez képest 2017. őszén egy 12 órás túrakerékpározás során 220 kilométert tekert, lazán. A Korinthosz-túra ötletére azonnal igent mondott.

Király Ákos a Szent László ÁMK kollégiumának nevelőtanára, a Drótszamár Huszár Ezred oszlopos tagja, a túrakerékpározás rejtelmeibe Kőhegyi Mihály vezette be. Első nagy túraként 2008-ban a szlovéniai Mariborból Jesenicéig kerekeztek, azóta számos európai ország (Olaszország, Franciaország, Svájc, Ausztria, Montenegró) közútjain koptatták a drótszamarak gumijait. Szinte nincs olyan napja az évnek, amikor ne ülne kerékpárra, ez alatt nem a közlekedési célú használat értendő.

Kovács Gábor az ezred másik oszlopos tagja pedagógus és – önmeghatározása szerint – fény-gépész. Szabadidejében kerékpározik. És ha éppen nem ezeket a tevékenységeket végzi, akkor azon morfondírozik, hogy merre kerékpározzon majd és milyen témákat fényképezzen. Ő a túrák hivatalos híradósa. Izgalommal tekintett a kaland elé, hiszen Nyugat-Európában már nagyon sokat tekert, de az izgalmas és vadregényes Balkán eddig az útig kimaradt a repertoárból.

Kovács Tamás gyermek- és fiatalkorát barátaival szinte folyamatosan kerékpáron töltötte, a város és környékének felfedezését az egyre nagyobb túrák követték. Munkájában is fontos szerepet játszik a természet, az erdő: a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Zrt-nél dolgozik pályafutásának kezdete óta. Szereti a határait feszegetni. Álma, hogy egyszer nagyon-nagyon messzire eltekerjen a földgolyón.