Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Jablonkay Mária

– Immár 48 éve tagja a Katona József Színház társulatának. Hogyan értékeli ezt a közel fél évszázadot?

– Radó Vilmos szerződtetett a kecskeméti színházhoz szubrettnek 1970-ben. Ezt megelőzően országszerte több színházban játszottam. Mikor azonban terhes lettem a lányommal, úgy döntöttem, vége a vándorlásnak, nem költöztetem a gyerekemet városról városra. Visszatekintve, nagyon jó döntés volt, hogy Kecskeméten maradtam. Normálisan éltem, normálisan neveltem a gyerekemet. Persze, az előítéletek mindig dolgoznak, ezért akadtak kacagtató félreértések. Emlékszem, mikor bekerült az iskolába a lányom, egyik nap hazaüzentek, hogy nem kellene este bevinni a gyereket a színházba, mert nagyon álmos másnap. Visszaüzentem, hogy nemhogy beviszem, de egy fél konyakot is szokott kapni. Megállt az eszem, hiszen egy vagyont fizettem ki a bébiszittereknek, hogy vigyázzanak rá. Az persze fel sem merült, hogy esetleg unja a matematikát, azért ásítozik. Emellett azért is jó döntés volt, mert fantasztikus a helyi közönség. Akarja és szereti a saját színházát és színészeit. Egészen elképesztő. Játszottam olyan előadásban, melyről pontosan tudtuk, hogy szinte nézhetetlen, és a mi édes közönségünk állva tapsolt a végén. Továbbá arra is emlékszem, hogy lázadni is tudnak. A Jancsó-­korszak alatt például fenntartották a helyüket a bérlők, de nem vettek bérletet. Egészen különleges és egyedi a város nézőközönsége. Ennek ellenére, ha pályakezdőként tudnám, amit most tudok, nem biztos, hogy ezt a hivatást választanám.

– Mi ennek az oka?

– Visszafele az ember sok mindent átértékel. A színház egy zárt világ. Igazából most tudom csak, hogy a többi ember hogyan él, ugyanis fogalmunk sem volt róla. Mentünk reggel kilencre, dolgoztunk hajnali egyig. Ha rossz szerepet kaptunk, dühöngtünk, ha jó szerepet, örültünk. Ez így ment évtizedeken keresztül. A színház egy olyan zárt közösség, melybe az úgynevezett hétköznapi történések nem igazán szivárognak be. Persze, hallja és tudja az ember, de igazából nem is figyel oda. Egy burok, melyet általában furcsán is kezelnek az emberek. Én a legritkább esetben szoktam elmondani, mi a foglalkozásom, mert a reakció legtöbb esetben: „nahát! Tényleg?” Erre mondom általában, hogy nekünk is csak két fülünk és egy orrunk van. Most már egészen másképp látom, mi volt igazán fontos, mi kevésbé, mivel kellett volna jobban, mivel nem kellett volna egyáltalán törődni. Tudomásul kell ugyanis venni, hogy 38–40 éves kor után megszűnik egy nő létezni a színpadon. Ha szerencséje van, ki tud fogni még egy-egy szerepet, de már nem fiatal lány, ugyanakkor még nem is öregasszony. Borzasztó nehéz dolog. Majd csak ötven után kezdik újra aktívan foglalkoztatni, mikor már vénasszony. Mi még Tolnay Klárit Júliaként láttuk. Volt vagy ötvenéves. Darvas Iván játszotta Rómeót. Mindketten élemedett korban voltak már. Az nem volt furcsa, de manapság ez már elképzelhetetlen. Más volt a világ, mások voltak a szokások.

– Miben látja az elmúlt évtizedek legfőbb változását?

– Régen könnyebb helyzetben voltunk. A mostani pályakezdőket nagyon sajnálom, ugyanis borzasztó nehéz elhelyezkedniük. Budapesten szappanopera-szerepek elcsípésére ugyan még van esélyük, de színházban elhelyezkedni csak a teljesen kivételesek tudnak. Vidékre költözni pedig hosszas procedúra, sok idő, míg leszerződtetik őket. Ráadásul manapság divattá vált, hogy a különböző sorozatokba az utcáról hívják be a szereplőket. Régen nem volt divat, hogy amatőröket hívtak castingra, ahol kiválasztják közülük a legcsinosabbat és a legbolondabbat, és rögvest színésszé is válnak. Manapság csak az nem kerül be az ilyen sorozatokba, aki nem akar. Kérdés persze, hogy meddig tart a hírnév, hiszen ezek nagyon kérészéletű karrierek.

– Néhány hónappal ezelőtt Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Hogyan érintette az elismerés?

– Nagyon örültem neki, ugyanakkor nagyon meg voltam lepve. Hiszen a városnak jutott eszébe, nem is a színháznak. Borzasztóan meghatódtam. Később kiderült, hogy olyasvalakit akartak, aki a városért tett valamit. Mikor a színészház épült, és a színházat átépítették, nagyon sokat dolgoztam azon, hogy a kollégáim normális körülmények közé kerüljenek. Hiszen tudtam, hogy akkoriban, ha odajött valaki, semmije nem volt.

– A kitüntetést lánya vette át ön helyett. Mi ennek az oka?

– Hirtelen megbetegedtem. Február végén, kedden még olvasópróbám volt Kecskeméten, csütörtökön forgattunk a fővárosban, pénteken pedig már elvitt a mentő. Augusztus 15-én jöttem ki a Nagykőrösi Rehabilitációs Szakkórházból. Június végéig fel sem kelhettem az ágyból. Nagyon kellemetlen volt, de szerencsére viszonylag jó a kedélyem, ezért megpróbáltam úgy viselni a betegséget, mint egy normális ember. Azt mondtam magamnak: van ilyen, ha most elkezdek sírdogálni és jajveszékelni, nemhogy jobb nem lesz, de az is lehet, hogy meg sem gyógyulok. A betegségemet Raynaud-szindrómának hívják. Azt jelenti, hogy a hajszálerek elzárnak. Ez általában tizenéves korban és a kezeken szokott kijönni. Pechem volt, ugyanis nekem 75 évesen a lábamon jött ki. Úgy kezdődik, hogy hőmérséklet-változásra vagy stresszre lefehérednek a végtagok, majd sötétkékké válnak, és mikor elkezd visszamenni beléjük a vér, akkor úgy fáj, hogy meg lehet tőle zavarodni. Olyan pechem volt, hogy forgatás közben a lábamon jött elő, bakancs volt rajtam, és az egészből semmit nem éreztem, nem fájt. Néhány órát dolgoztunk, majd elvittek a vonathoz, ahonnan már nem bírtam leszállni. Hazavitt egy taxi, otthon megnéztem a lábaimat, melyek akkor már térdig feketék voltak. Másnap reggel bevitt a mentő az SBO-ra, ahol egy nem túl kedves orvos lazán és elegánsan közölte velem, hogy térdtől le kell amputálni mindkét lábamat. Erre én elájultam. Mikor felébredtem, kiderült, hogy az említett orvost hazaküldték, és nyugtattak, hogy nem úgy van az.

– Mi tartotta önben a lelket?

– Nagyon sokat köszönhetek dr. Gera Lászlónak, aki négy hónapon át kezelt engem. Mindennap. Emlékszem, mikor először jött be hozzám, közölte az asszisztensével, hogy nem vagdalózunk ész nélkül, hanem megpróbálja rendbe hozni, amit csak lehet. Akkor engem egy földöntúli nyugalom töltött el. Azt éreztem, hogy van egy ember, aki tudja, mit csinál, megfelelő hozzáértéssel és jóindulattal kezel engem. Eldöntöttem, hogy ezzel a helyzettel meg kell barátkoznom. Ha túl akarom élni, és emberhez méltóan szeretnék a továbbiakban élni, akkor túlteszem magam rajta. Ezen változtatni nem lehet, éppen ezért, ha tragikusan fogom fel, akár most lefekhetek, és végem van. Egyébként az összes orvos, nővér, gyógytornász azt mondta, hogy ez a helyes felfogás. Ha fáj is, menni kell. Ráadásul a rehabon többségében agyvérzésen átesett betegtársaim voltak. Szinte szégyelltem magam, hiszen sokkal rosszabb állapotban voltak, mint én. Volt, aki beszélni alig tudott. Velük verses beszédgyakorlatokat csináltunk. Csodákat lehetett művelni. Mondtam a lányomnak, hogy hozzon be egy Tamkó Sirató Károly-könyvet, és annyira helyesek voltak, annyira akarták mondani. Kérdezték is mindig, hogy akkor ugye ma délelőtt is mondunk verseket. Háromszavanként ismételték utánam. Volt ott persze logopédus, de ő más módszert alkalmazott. Nevettem is nagyot, mikor megláttam, hogy a lapomra ráírták, hogy nekem nincs szükségem logopédusra. Most már itthon vagyok, és szerencsére szépen gyógyulok.

– Mikor láthatja újra színpadon a kecskeméti közönség?

– Jövő ősszel valószínűleg már vissza tudok állni. Asztalon táncolni természetesen már nem fogok, mint ahogy ezt eddig megtettem, de mindenképpen szeretnék tovább játszani. A kollégáim többször jelezték, hogy nagyon várnak vissza, sokan meg is látogattak, gyakran hívnak telefonon. Meg is vagyok hatva.

Névjegy

Jablonkay Mária 1943-ban született Kaposváron. 1961-től 1963-ig a Pécsi Nemzeti Színházban, 1963–1966 között a békéscsabai Jókai Színházban, 1966–1967 között pedig az Állami Déryné Színházban játszott. 1967–1968-ban a Miskolci Nemzeti Színház, 1968–1970-ben pedig a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tagja volt. 1970-ben szerződött a kecskeméti Katona József Színházhoz, ahol az elmúlt 48 évben prózai és zenés előadások hosszú sorában bizonyította tehetségét és elhivatottságát. A kecskeméti teátrum társulatának örökös tagja, idén Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült.