Energiavámpírok

Nálunk, magyaroknál szinte nemzeti sport a panaszkodás. Siránkozunk az utcán, a boltban, a buszon, a vonaton. Szidjuk a főnököt, elégedetlenek vagyunk az életünkkel, a párunk, a rokonok, a barátok viselkedésével. Az állandó kesergés senkinek sem tesz jót, főleg annak nem, aki hallgatja. Az ilyen típusú beszélgetések ingerlékennyé, kimerülté teszik a beszélgetőpartnert. Az energiavámpírok mondhatni válogatás nélkül támadnak.

A környezetemben akad jó néhány ember, aki csak az élet sötét oldalát látja. Bármi rossz történik vele, vagy gondja akad, nem rest közzétenni, valós vagy képzelt terhét másokra pakolni. Ahelyett, hogy a probléma megoldását keresné, inkább az együttérzést, a figyelmet akarja kivívni. Régen nem látott ismerősömmel futottam össze a minap a városközpontban. A hölgy hogylétem felől érdeklődött. Néhány mondat elhangzása után átvette a szót, önmagát olyan áldozat szerepébe helyezve, akin senki sem tud segíteni. A mintegy harmincperces monológba még a fejem is belefájdult, így próbáltam „hatástalanítani” a rám telepedő energiavámpírt.

Egy ideig mélyen hallgattam, majd megkíséreltem kizökkenteni és témát váltani, a legégetőbb problémája kapcsán megoldásra kényszeríteni. Miután egyik taktikám sem vált be, búcsút intettem neki, felidézve azt az örök érvényű igazságot, hogy minél többször sétálok el olyan dolgoktól, amelyek a lelkem mérgezik, annál egészségesebb leszek.