Ami egy életre szól

Az évek során egyre mélyült a szenvedély, és mivel akkoriban sporttévécsatornák híján nem láthattam külföldi bajnokságokat, maradt a hazai „élvonal”. Talán röhejesen hangzik, de újságból kivágott és kockás füzetbe ragasztott tudósításokkal dokumentáltam az „enbéegy” küzdelmeit, posztereket tettem ki a nemzeti tizenegyről. És jöhetett kínos zakó Izlandtól, megalázó 1-12 a jugóktól, néha dühöngve, máskor cinikusan figyelve, gyűlölve szeretve, de kitartottam, és nem szakadtam el a magyar focitól.
Két gyerekkel persze sokkal kevesebb időt szánok rá, alaposan hátrakerült a rangsorban. Az ember és értékrendje változik, felnőve az elvakult szurkolói nézőpont is kritikussá vált. Manapság például egyetértek azzal, hogy a stadionokra költött sok milliárdot hasznosabb célokra is fel lehetne használni, például az oktatás vagy az egészségügy terén. Nagyjából osztom azt a véleményt is, hogy valószínűleg nem lendít sokat labdarúgásunkon, ha végre kijutunk az Eb-re, mélyreható, gyökeres változásokra lenne szükség az előrelépéshez.

Mégis, ambivalens érzéseim ellenére, a helyszínen buzdítottam a feröeri amatőrök ellen megszenvedő válogatottat, és kiabáltam rekedtre magam. Nem tudnám megmagyarázni, miért vettem jegyet. Talán a bennem élő gyerek dumált rá? Vagy ez a sorsom, nem szabadulhatok meg „aranylábúinktól”? Mindenesetre nem bántam meg. Lenyűgöző aréna, hatalmas szurkolás, 0-1-nél kétségbeesés, majd reménykedés, végül tombolás, hitetlenkedő öröm. Néha az irracionális tett jutalma évekre, életre szóló élmény.