Morgó

Bizton állíthatom, hogy létezik a mindennapi bosszúságok misztériuma. Bárhogyan is állunk hozzá a dolgokhoz, mindig akad olyan valaki, aki indokolatlanul borsot tör az orrunk alá. Annyi azonban bizonyos, hogy nekem is elég gyakran kijut a jóból. Nap mint nap futok össze olyan emberekkel, akik számára ismeretlen az udvariasság, a tapintat, vagy az embertársaikkal szemben tanúsított felelősség érzése. 

A hazai utakon egyre több az olyan szabálysértő, aki szemrebbenés nélkül hajt át a piroson, lépi túl a sebességhatárt. Az útburkolati jelzések, a zebrák, a záróvonalak és a sorompó pedig nem létezik számára. A vásárlói szokások is számos kivetnivalót hagynak maguk után. A tolakodás, a lökdösődés, a sorban állás gyakorta próbára teszik az idegeimet. Az utóbbi időben egyre nehezebben viselem, ha feleslegesen megvárakoztatnak, ide-oda küldözgetnek az orvosnál, vagy „betaszítanak” a hivatali bürokrácia útvesztőibe. 

Bármennyire türelmes embernek számítok, időnként nálam is elfogy a cérna. Lehetőség szerint el is mondom a véleményem, vagy ha nem sikerül, egy idei elpufogok a történteken. Párom néma meg is szokta jegyezni, hogy túl sokat morgolódok. Tudom, igaza van, mert sok esetben nem lehet széllel szembe menni, ám ha birka módon benyelünk mindent, nem sok esélye van annak, hogy csak egy kicsit is, de változtassunk dolgokon. Tudva lévő ugyanis, hogy a néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát.