Schruff Milán, a szerencsés kalandor

– Hogyan kerültél a Kalandorok válogatására?
–Tulajdonképpen ez is csak szerencse volt. Nem is vettem túl komolyan, nem erőlködtem. Úgy voltam vele, ha ez a sorsom, akkor engem választanak.

– Mit éreztél amikor a többfordulós casting után közölték: a két nagy színész, Haumann Péter és Rudolf Péter mellett tiéd a harmadik főszerep?
– Talán fel sem fogtam a lehetőség súlyát. Nem is tudtam igazán, mibe kerülök. Mivel még nem forgattam soha nagyjátékfilmben a téttel sem voltam tisztában. A forgatókönyv viszont nagyon tetszett, és azt tudtam: szívesen eljátszanám a fiú, Elekes András szerepét.

– A forgatás olyan volt, amilyennek előzetesen gondoltad?
– Á, dehogy! Főiskolásként egészen mást gondoltam a filmezésről és a filmesekről is. A forgatáson aztán élesben minden más volt. Kemény tempó, koncentrált munka. Szerencsére szuper volt a stáb,nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

– A két Péterrel milyen volt a kapcsolatod? Jól kijöttettek?
– Látod, ebben is szerencsém volt. Az elején, persze, még volt bennem félelem, de nagyon nyitottak voltak mindketten. Időnként instrukciókat, ötleteket is adtak. Igazán nem is játszottuk a filmbeli szerepeinket, inkább egymással játszottunk, és ez lett belőle. Szerintem hármunk viszonya nagyon jól visszaköszön a filmben. 

– Jelenleg is több szerepet játszol az egri Gárdonyi Géza színházban. A filmes vagy a színházi világ áll hozzád közelebb? 
– A kettő egészen más. A színházban van időd rákészülni egy szerepre, csiszolgatni, javítgatni. A film sokkal gyorsabb műfaj. Itt egy jelenetben csak pillanataid vannak, megmutatni egy érzést, fájdalmat, bármit. Ezért minden mozdulatnak, a mimikának, a beszéd ritmusának jóval nagyobb a jelentősége.

– Az első filmed után hogyan tovább? Milyen feladatok várnak?
– Nem igazán tervezek előre. Hagyom, hogy a jószerencse rámtaláljon. Vannak új szerepeim a színházban és ha minden igaz, nyáron újra forgatni fogok. Drámai szerepem lesz egy filmben.

– Merészebb álmok?
– Kisgyerekkorom óta tudom, hogy színész akarok lenni. Ezt szeretném. Még nem vagyok az, majd csak leszek. Idővel. Remélem. Ja, és külföldön is szeretnék játszani. Mondjuk a tengerentúlon. 

– A Kalandorok kapcsán mi volt számodra a legnagyobb elismerés?
– A gyerekkori barátaim véleménye, mert ők tudják, milyen vagyok igazán. És az anyukámé, aki csak annyit mondott: Kisfiam, a filmben éppen olyan vagy, mint otthon...