A novellapályázat harmadik helyezettje

Béres László: Utca így még nem várt karácsonyt

Az egész egy kora tavaszi pöcegödörásás közben kezdődött. Erre a csapatépítő kommunális tevékenységre, a jó szembeszomszédi viszony keretében, Péter gazda hívta át Pál gazdát. Mindketten elvesztették már a fonalat, hogy ki, kinek, mennyit és miben segített. Mondhatni természetes állapota volt a létezésnek a közös munka. Ráadásul mindketten többszörös munkanélküliek voltak. (Már az alkalmi munkahelyük kis megszűnt!) Hol ezen a birtokon, hol amazon dolgozgattak. Jelen esetben is a pöcegödörrel egyenes arányban mélyült a barátság, ürült a demizson. Megállapodtak abban, hogy kezdetben gyorsan haladnak, nehogy autóból kipattanó, hivatalos, kis kékkönyvkérő emberek zavarják meg őket tevékenységükben. Aztán az egyre növekvő mélység és a kilapátolt föld oltalmában majd ráérnek akkurátusan, mintegy alkotói alapossággal elkészíteni az emésztőt. Már ennek a munkaszakasznak szinte a felénél tartottak, és már mindent megbeszéltek, ami hír volt, és izgalomban tartotta a környéket, mikor Pál gazda megkérdezte.
– Na, maga szerint ki nyeri a választásokat?
Itt kell megjegyeznem, mint felelősségteljes mesélőnek, hogy mindketten igazi nagy magyarnak vallották magukat és elkötelezettek, megingathatatlanok, meggyőződésesek, sőt bebetonozottak voltak. Ez utóbbit illetően természetesen inkább a nézeteik, mint a pöcegödör vonatkozásában. Csak hát, nem álltak egy oldalon. A gödörben sem, de politikailag sem. Ezzel mindketten tisztában is voltak.
Péter gazda emlékezett az e témában tartott igencsak indulatoktól terhes, a környék politikára érzékeny lakóinak támogatásával folytatott vitára, amit a közlemúltban folytattak a pár házzal arrébb lévő kocsmában. Hogyne emlékezett volna, hiszen ha lovakról, termésről, esőről kifogy a szó, akkor még honatyákat is megszégyenítően feszülnek egymásnak a politikai nézetek, úgy hetente kétszer bizonyosan.
– Csak jó lenne békében kiásni ezt a gödröt – gondolta magában Péter gazda, ezért nem vágta rá az általa természetesnek, magától érthetődőnek tartott választ, hanem a tőle telhető összes bölcsességet az arcára ültetve mondta: – Majd kiderül!
Az már, persze, sosem derül ki, hogy az előző pohár bor kíséretében a szájában maradt muslincát találta feleslegesnek, vagy csak úgy politikai állásfoglalásnak szánta, de akkorát köpött, hogy a szokásosnál mélyebb nyomot hagyott a laza talajban. Aztán kis mosollyal nyugtázta a bajsza alatt, hogy még nem jött ki a gyakorlatból, már ami a honvédségi köpőverseny megnyerését illeti.
– Ne pökdössön akkorákat, mert kilyukasztja a vadonatúj gödrit, vagy talán mérges!
– De már hogyne lennék mérges, mikor itt állok a kertemben, saját pöcegödrömben, sőt ki sem látszok belőle és utánam jön a politika. Szép egyenesre faragja a falát Pál bátyám.
– Téglázva lesz vagy betonozva?
– Betonozzuk! Maga is itt lesz, csak még nem tudja.
– Lenne itt még egy dolog, amit nem tudok!
– No!
– Hogy megyünk ki?
A pár pillanatig tartó feszült csendet – melyet mindketten arra használtak fel, hogy számba vegyék a lehetőségeiket – Péter gazda törte meg.
– Ó, hogy az a …  a létráról megfelejtkeztem – de a maga hibája, mert folyton ezekkel a választásokkal jön.
– Ugyan már bakot tart, én kimászok, leadom a létrát és mindketten kint vagyunk a gödörből.
– Észnél van, én tartsak bakot az ellenségnek?
– Akkor én sem tartok magának.
– Meddig van a demizson? Mindenesetre igyunk egyet, hátha eszünkbe jut valami más.
Már a harmadik pohárnál tartottak, békésen üldögélve a frissen készült pöcegödör alján, több zseniálisabbnál zseniálisabb ötletet elhessegetve, melyek közül mégiscsak a baktartás volt a leglogikusabb, arra jutottak, hogy kiabálni fognak Jancsi szomszédnak, aki a kertben járva, csak meghalja őket.
Meg is hallotta! De mert tudta, hogy gödörásásba fogott a két szomszéd – sőt tervezte is, hogy később megnézi, mit végeztek – azt hitte, hogy azért kiabálnak, mert rájuk omlott a homokos föld. El is dobott mindent és szaladt egy nagy kötéllel, hogy jó komáit kimentse szorult helyzetükből. A gödörbéliek csak azt hallották, hogy valaki kiabál, hogy jövök és a következő pillanatban már Jancsi szomszéd is ott volt mellettük a gödörben. Lévén, hogy a frissen kilapátolt földön a nagy igyekezettől hajtva megcsúszott.
– Azt hittem magukra omlott a föld!
– Omlott a fenét, csak Péter nem akart bakot tartani, de cserébe én se neki, a létrát meg elfelejtettük – vázolta a helyzetet Pál gazda, mikor kis idő után abbahagyták a röhögést.
– Tartsanak ketten nekem!
Innentől kezdve a felgyorsultak az események. Jancsi szomszéd ki. Létra le. Laci és Pál gazda ki!
– Na akkor menjünk át hozzám, igyunk egy pohár bort a nagy ijedtségre! – javasolta Jancsi szomszéd, mert tudta, hogy ez ügyben valahogy mindig van egyetértés. Útközbe találkoztak Pista szomszéddal, aki arról volt híres, hogy minden, de minden problémára tudott megoldást. A négy főre duzzadt csapat a kortavasz délutáni simogató napfényében már asztal mellett értékelte a nap történéseit.
– Két hülye, egy pár – szólt Pista szomszéd, aki mindenre tudott megoldást és közben le nem vette a szemét a kertben álló méretes fenyőfáról. Majd felemelte a mutatóujját és közölte mire jutott: – Egyszerű! Ha Péter pártja nyer, akkor a Pál díszíti föl a Péter kertjében karácsonykor a fenyőfát és fordítva. Na?
– Hülyeség, mert biztos mi nyerünk.
– Nem hülyeség, mert biztos mi nyerünk.  
De azért kezet fogtak rá két tanú előtt, és a választásoknak azzal egy újabb tétje lett. Sőt másnap már híre is ment a dolognak az előzőekben említett néhány házzal arrébb lévő önkéntes politikai továbbképző intézményben. Ráadásul a nem kevés látogató közül ki-ki pártállása szerint foglalt állást az ügyben.
– Hozok öt gömbdíszt, csak lássam a Pált, mikor felteszi.
– Adok egy girlandot, meg két angyalkát, csak ott lehessek mikor a Péter díszít Pálnál.
Már régen kibetonozták és bekötötték a pöcegödröt, sőt Pál szomszéd egy alkalommal már próbahasználatot tartott, mikor sor került a nem minden tét nélküli szavazásra. Persze az ország erről mit sem sejtett!
A végeredmény, hogy Pál gazda díszít Péternél! Ennél jobban utca még nem várta karácsonyt!
– Nem ártana edzeni, nagy ám a fám – szólt át néha Péter, ha meglátta Pált!
Abban az évben karácsonykor nem esett hó. A fenyőfa már-már majdnem menekülésre fogta a dolgot, mert vagy tizenötén gyűltek össze alatta poharakkal (nem a fára), díszekkel, és a pöcegödörásásnál elfelejtett, legendás hírűvé lett létrával felszerelkezve. Aztán került egy másik létra is, s mindenki felakasztotta saját díszét a fára. A csúcsra, egy csillag került, amit a Pál tett föl.
– Hiába, hosszú út vezet a derítő aljától a csillagokig - jegyezte meg Péter gazda, miközben fogta létrát, hogy le ne essen a szomszédja.
A dologból hagyomány lett. Azóta hol egyiknél, hol másiknál díszítenek. Pista szomszéd – aki mindenre tud megoldást – szokta is mondogatni:
– Ugye! Mire jó egy pöcegödör?