Sok-sok munka után jól esik a nyugodt időskor

Pénteken ünnepelte 95. születésnapját Hajdú Istvánné Virág Ilona. Évtizedekig óvodai dajkaként dolgozott előbb egy magánóvodában, majd a honvédségi óvodában, Kecskeméten. A hetvenes években kereskedőnek tanult, a Nagykőrösi utcai, legendás bizományi boltból ment nyugdíjba.   
Ilonka néni 1921-ben, Ágasegyházán született, földműves családban. Édesanyja fiatalon meghalt, Ilonka már 1,5 évesen félárva volt. Gyerekként is dolgozott: pásztorolta a háztájban nevelt libákat, kacsákat. Miután befejezte a hatosztályos iskolát, elszökött a mostohájától, Kecskeméten élő nővéréhez és anyai nagymamájához. Alkalmi munkákból élt, egyebek mellett kifutó volt a tejcsarnokban. Első férjével 1939-ben kötöttek házasságot. Miután kitört a háború, az ifjú férj többet volt a frontot, mint odahaza. Leánygyermekük 1944. májusában született, az édesapa rá egy hónapra ismét frontszolgálatra indult. Soha többé nem tért haza. Ilonka közel öt évig várta férjét, és reménykedett abban, hogy viszontláthatja.

– Az volt életem legnehezebb időszaka – emlékszik vissza Ilonka néni. – 1944-46 között házakhoz jártam takarítani, élelemért cserébe. Ahol dolgoztam, oda vittem magammal a gyereket. Így találkoztam egy neves magánóvoda két vezetőjével. Elmeséltem a helyzetünket, megszántak, így lettem náluk hivatalosan dajka, egyébként mindenes. Főztem, takarítottam, gondoztam a kertet, felügyeltem a gyerekeket. Egy szekrény és egy asztal volt minden vagyonom, ezzel költöztem be az állással járó szoba-konyhás szolgálati lakásba. Havi 260 forint volt a bérem, ebből éltünk a lányommal. A jövedelmem miatt viszont elestünk az állam által folyósított hadirokkant- és hadiárva ellátástól.

Eztán már jobbra fordult Ilonka néni sorsa. Újra férjhez ment, született még egy lánya. Ekkor már a honvédségi óvodában dolgozott, segédóvónőként. „Ott nagyon jó sorom volt” – emlékszik vissza a szülinapos. Akkor már jobb volt a gyerekek élelmezése – közvetlenül a háború után a gyerekeknek is konzervekből főztek –, még nyaralni is elvitték az ovisokat. A hetvenes években újra iskolapadba ült Ilonka néni: kereskedőnek tanult a felnőttek esti iskolájában. Így került a bizományi boltba, eladónak.

– Hoztak oda mindent: háztartási gépet, edényt, arany- és ezüst ékszert – meséli. – Legtöbbet ruhaneműt, évekig én „öltöztettem” az unokáimat, a két lányom gyerekeit. Az ott töltött 20 év alatt öt főnököm volt.
Megkérdeztük azt is, Ilonka néni mit tart a hosszú élet titkának. Szerinte őt a gyerekei jósága tartja életben, és az, hogy a saját otthonában, nyugodtan élheti idős napjait. Kilencven fölött is aktívan foglalkozott varrással, ruhajavítással, kézimunkázással. Azóta sajnos sokat romlott a látása. Az ebédet házhoz viszik, így főznie nem kell. Remek szomszédasszonyai vannak, gyakran beköszönnek hozzá, hol virággal, hol frissen sült palacsintával.

„A lányaimtól, a szomszédaimtól kapott sok szeretet tart életben” – summáz Ilonka néni. A születésnapján az ismerős utcabeliek mellett két lánya, négy unokája és tízéves dédunokája köszöntötte.