Bugaci legendák búcsúztak

Mélységes mély a múltnak múltja, ezzel a mondattal indítja a József és testvérei című regényfolyamnak a bevezetőjét Thomas Mann. A filozófiai értekezés értékű bevezetés a múlt kutatásának a korlátait tanulmányozza, vázolja fel, jelzi. A megyei labdarúgás múltját fürkészőnek az elmúlt másfél évtizedet tekintve viszonylag könnyű dolga van, legalábbis a számok, adatok tekintetében, hiszen a Magyar Labdarúgó Szövetségnek a 2000-es évek első évtizedében létrehozott adatbankja sziklaszilárd fogódzót nyújt. Ha azonban valaki korábbra akar leásni, pontos kimutatások, statisztikák már nincsenek, a korábbi időszakok tekintetében már leginkább csak az érintettek és a korszakról tudósítók emlékeire, adataira lehet hagyatkozni.

Ez a helyzet annak a három bugaci legendának a pályafutásával is, akik az idei év tavaszi idényének a végén zárták le felnőttlabdarúgó-pályafutásukat. Viszont ami az adatbankból biztosan kutatható, az is igen beszédes a három játékos karrierje tekintetében. A karrierje során végig csatár poszton szereplő, 43 éves Szabó Norbert 2006 óta 356 bajnoki mérkőzést játszott, ezeken 294 gólt szerzett, kiállítva pedig nem volt. A pályafutása java részében középpályásként szereplő, 41 éves Tholt János 325 mérkőzést vívott meg, ezeken 20 gólt szerzett, kiállítva mindössze egy alkalommal volt.

A 40 éves védő, Szele Norbert 291 mérkőzést vívott meg a bugaci színekben, öt alkalommal az ellenfelek hálójába is betalált, négy alkalommal volt kénytelen idő előtt elhagyni a játékteret. A mérkőzések számát összeadva ez összesen 975 találkozó a mögöttünk álló évben a megye három Északi csoportjában szereplő Bugac színeiben.

– Ez így teljesen pontosnak tűnik – elemezte a számokat Tholt János –, ugyanakkor ami a végleges összeget tekinti, tehát a hármunk által a Bugac mezében lejátszott meccsek összegét – mivel mind a hárman jó huszonöt évvel ezelőtt kezdtük a pályánkat a felnőttcsapatban –, a tényleges szám megtalálásához ezt legalább másféllel be lehet szorozni, tehát bőven másfél ezer fölött lehet a végleges szám.

– Némelyikünknek voltak olykor kitérői, Szabó Norbi például Kiskunmajsán fordult meg, jómagam pedig Kiskunfélegyházán, de ezek csak ideiglenes állomások voltak, a pályafutásunk tehát majdnem teljes egészében Bugachoz köthető.

„Kitartok mellette jóban- rosszban, egészségben, betegségben”, így szól az esküvői fogadalom megannyi bevett formulája közül az egyik. Hogy aztán egy-egy esküvőből mi lesz, azt természetesen az idő dönti el, nem biztos, hogy minden házasság esetén kiállja a fogadalomban elhangzott állítás az idő próbáját. Érdekes módon a három jelenlegi búcsúzó az elmúlt huszonöt évre visszatekintve azonban nyugodtan elmondhatja magáról, utólag, hogy kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, egészségben-betegségben, mígnem aztán a Katonatelep elleni bajnokin lejátszották együtt az utolsó bajnoki mérkőzésüket.

Szabó Norbert egészen fiatalon kezdett a felnőttkeretben, 1991-ben lett a Bugac igazolt felnőtt játékosa. – Volt egy-két kitérőm, hol féléves, hogy egyéves, így megfordultam Kiskunmajsán, Kunszálláson és Szászváron, de azokat a kitérőket leszámítva a teljes labdarúgó-pályafutásom a Bugac­hoz kötődik.

Elmondása szerint a karrierje legszebb éve az volt, amikor megnyerték a megyei bajnokságot. Őt arra kértük, jellemezze labdarúgóként a két búcsúzó játékostársát. – Szele Norbi a fiatalabb éveiben szélső hátvéd volt, aztán ahogy gyarapodtak az évei számai és ahogy gyarapodott a testsúlya, úgy lett egyre inkább söprögető. Szélső hátvédként, söprögetőként is maximálisan megbízható csapattag volt. Soha nem volt egy labdazsonglőr, ilyet ő soha nem is hirdetett magáról, de ha az ő oldalán igyekezett betörni egy-egy tapasztalatlanabb ellenfél, nyugodt lehettem elöl, hogy Norbi meg fogja oldani a feladatát. Amikor söprögető lett, akkorra természetesen már kopott a gyorsasága, de ahogy ilyen esetben lenni szokott, a feladatot a rutinját felhasználva helyezkedéssel oldotta meg, mindig a legjobb tudása szerint. Az utolsó éveinkben a megye háromban szerepeltünk, és nekem meggyőződésem, hogy azon a poszton az Északi csoportban még ma is az egyik legjobb. Igazi csupa szív ember a pályán és azon kívül is, mindig lehetett számítani rá a labdarúgás terén, de az életben is. „Bármit csináljon az ember, azt csakis teljes szívvel érdemes csinálni, vagy pedig sehogy” – ez a mottója. És ennek megfelelően is él, így állt mindig a labdarúgáshoz is.

Tholt Jánosról szinte majdnem ugyanezeket tudom elmondani, ő is igazi szív- és csapatember, a szívét-lelkét kitette a pályára, mindig lehetett rá számítani. Ha tudta, hogy baj van, hogy nagy szükség van rá, akkor még egy sérülés sem lehetett előtte akadály. Igazi példakép lehetne a fiatalok előtt, ahogy példakép Bugacon is. A pályán egy igazi brusztolós, harcos típus, labdaszerző, aki megküzd minden egyes labdáért, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy visszaszerezze a labdát, és ha ez sikerült, már adja is az irányítónak, hogy indulhasson a támadás. És azzal együtt, hogy igazi harcos, a pályafutása öt-hatszáz mérkőzése alatt mindössze egyetlen egy alkalommal kapott piros lapot, és annyit hadd áruljak el, hogy akkor is az ellenfél rájátszását „ette meg” a játékvezető. Büszke vagyok, hogy annyi éven át velük futballozhattam.

A három bugaci barát általános iskolás korában kezdett el szervezett keretek közt focizni, így Szele Norbert is, aki az általános iskolai évek után bugaci ificsapat hiányában rögtön a felnőttek között bizonyíthatott, két és fél évtizeddel ezelőtt. Szinte az egész pályafutása Bugachoz köti, csak Kiskunmajsára tett egyetlen kitérőt, ifistaként, de ezen kívül mindig Bugacon játszott. Az ő számára a 2005/2006-os szezon a legemlékezetesebb, akkor lettek ugyanis bajnokok a megyei másodosztály Északi csoportjában. – Egy akkori nagyon jó Ladánybenét megelőzve – teszi hozzá Szele Norbert, avagy becenevén Fitti. – Az volt az az időszak, amikor megyei kispályás terem­foci-bajnokságot is nyertünk, valamint a Magyar Kupában is a megye legjobbjai között végeztünk, a legnagyobb sikerünk ott az volt, amikor az országos főtáblára jutásért az NB-s Gyula ejtett ki bennünket egy nagyon szoros mérkőzésen – tekint vissza. Örömmel mutatja be két játékostársát. – Mind a ketten rengeteget tettek a bugaci labdarúgásért. Szinte nincsen olyan település a megyében, ahol Szabó Norbi nevét ne ismernék. Méltán, hiszen nagyon nagy tehetsége van a focihoz, és ha csak a tehetségen múlna, akkor akár az NB legmagasabb osztályaiba is eljuthatott volna. Volt is olyan MLSZ-es vezető, aki a teremfoci-győzelmünk alkalmával a díjátadónál csak ennyit mondott neki: „Ha nem ide születsz, sokra vihetted volna.” Ő azonban nemcsak hogy ide született, de itt is akart maradni. Volt néhány magasabb osztálybeli próbálkozása, de a szíve mindig hazahúzta, és így éveken keresztül a Bugac csapatkapitánya, vezéregyénisége és ikonja lett.

Tholt János pedig az az ember, akire minden egyesületben nagy szükség van, akiről lehet tudni, hogy időt, pénzt, fáradtságot nem sajnálva, sérülésre tekintet nélkül mindig a csapat mellett és a csapat rendelkezésére áll. Ő ugyanakkor sokkal több volt, mint játékos. Neki köszönhető, hogy a bugaci foci újraéledt, éveken át szinte egyedül intézte minden energiájával a női és férfi utánpótlásfocit. Az utánpótlás fiú- és női csapatokkal nagyon szép eredményeket is elért, országos szinten is. Vele éledt újra a nagypályás foci Bugacon, a fiatalok és mi is nagyon sokat köszönhetünk ezért neki, nélküle nem lenne most lehetőségük a fiataloknak igazolt labdarúgónak lenni Bugacon. Ő teremtette meg az összhangot a fiatalok és az öregek között, amelynek kézzelfogható eredménye az volt, hogy a 2018/19-es idényben a megyei III. osztály Északi csoportjában bajnokok lettünk. Labdarúgóként pedig ő jelentette a stabilitást, ő volt az, aki középen fáradhatatlanul biztosította azt, hogy az ellenfél ne jusson el a 16-osunkhoz. Mindkettejükről csak annyit tudok végezetül mondani, megtiszteltetés, hogy velük játszhattam.

Tholt János a kezdetekre tekint vissza, azokra az évekre, amikor elkezdtek focizni. – Nem egy évfolyam voltunk, de már kisgyermekkorunk óta ismerjük így hárman egymást, hiszen az egyik Norbi alattam járt iskolába, a másik pedig fölöttem. Én olyan hatéves lehettem, amikor az alsó tagozatos években elkezdtünk focizni. Ez akkor, a nyolcvanas években, egy kistelepülésen még mindig a világ legegyszerűbb de egyben legnagyszerűbb és legnépszerűbb sportja volt. Elég volt hozzá négy póló vagy melegítő­fölső, amivel a kaput jelöltük ki, illetve egy labda. Így kezdtük. Később aztán Szatmári Pista bácsinál edzésszerűen jártunk szakkörre, de az utcákban is rengeteget játszottunk. Akkor persze ez egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hiszen minden második fiú járt akkor focizni. Közülünk természetesen először, a koránál fogva is, Szabó Norbi kapott a felnőttben lehetőséget, már 14-15 évesen, ugyanis ificsapat Bugacon nem volt. Aztán hamarosan követtük őt, Szele Norbi és jómagam is. Végezetül arról szeretnék még beszélni, hogy miben különböztek ők ketten, vagy akár jómagamat is ideszámíthatom, a nagy átlagtól. Elsősorban abban, hogy az a lelkesedés, ami akkor, kisiskolás korunkban áthatott bennünket, az mind a mai napig, tehát negyvenvalahány éves korunkig megvannak bennünk. Számunkra minden más másodlagos volt, teljesen mindegy, hogy éppen általános iskolába jártunk vagy följebb, vagy már munkahelyünk volt, számunkra mindig az edzés, illetve a mérkőzés volt az első. Sokszor sérülten is, ha a helyzet megkívánta. Meggyőződésem, hogy mind a ketten magasabb osztályban is megállták volna a helyüket, de mindkettejük számára mindig is a bugaci labdarúgás, a bugaci csapat volt és maradt az első.

Végezetül egy apróságot szeretnék elmondani, ami évtizedek óta kikívánkozik belőlem, de soha nem hangzott el. Kilencéves voltam, amikor éppen edzésünk volt a mai pályán. Két csapatra volt osztva a társaság, Szele Norbi és én ellenfelek voltunk, és egy párharc hevében egyszerre rúgtunk bele egy labdába. A két láb nem találkozott, a labdát rúgtuk mi mind a ketten, de keményen összerúgtunk. Neki fájt a lába, annyira, hogy az edzőnk, Szatmári Pista bácsi haza is vitte a szüleihez. Norbi másnap nem jött edzésre. Eltelt egy hét, két hét, még mindig nem jött. Na mármost, mi akkor még nem voltunk annyira naprakészek egymás mindennapi életét illetően, mint a mai gyerekek, tehát nem jelentettük életünk minden mozzanatát a közösségi oldalon, és mivel Norbi alattam járt, én valahogy nem kötöttem össze a két dolgot – a sérülést az edzésen és azt, hogy hetekre eltűnt az edzésről – egymással. Úgy voltam vele, hogy biztos beteg, vagy valami miatt nem ér rá, az meg sem fordult a fejemben, hogy én lennék a hiányzása oka. Jóval később tudtam meg és esett le, hogy én törtem el a lábfejét a labdával, amikor összerúgtunk. Ez valahogy mindmáig soha szóba sem került köztünk, haragudni gondolom nem haragszik, hiszen a fiának is mi vagyunk a keresztszülei, de ez valahogy soha nem került szóba. Mindmáig röstellem, hogy nem mentem el se elnézést, se bocsánatot kérni, de hát nem is tudtam róla. Csak évekkel később derült ez ki, és persze hogy tudom, hogy illett volna elmenni. Úgyhogy én most szeretnék tőle elnézést kérni. Ugyanakkor megköszönni Szele Norbinak és Szabó Norbinak is az együtt töltött csodálatos év­tizedeket.

Lezárult hát annak a három bugaci srácnak az aktív labdarúgó-pályafutása, akinek a története megmutatja, hogy mit jelenhet a labdarúgás szeretete, hogy a labdarúgás milyen – pályán belüli és kívül is – barátságokat hozhat is össze, és milyen az, amikor szívből jövő elhivatottságként űzi valaki az amatőr labdarúgást. Bár mára nagyon sok tekintetben megváltozott, átalakult a világ, azért reméljük, hogy nem ők az utolsó mohikánok.