Produktív magányba vonult Dávid Zoltán

– Te ezekben a napokban, gondolom, hogy az otthon tartózkodók halmazába tartozol, és jársz elöl jó példával. Hol töltöd a napjaidat és mivel?

– Otthon tartózkodom, tehát az előírásokat maximálisan betartom, de nem az otthonomban. Amikor elkezdett komolyra fordulni a helyzet, illetve a bajnokságot is felfüggesztették, azonnal kivettem a Balatonon egy kis nyaralót, úgyhogy most itt, a magyar tenger partján futok, biciklizek, kiskutyázok naphosszat, és persze rendszeresen lejárok a partra is, egyszóval relaxálok. Igazi hasznos, hosszas és elmélyült gondolkodásra alkalmas időszak ez a számomra. Én egyébként is nagyon szeretek egyedül lenni, és egyedül átgondolni, mérlegelni a dolgokat, azt, hogy mit csináltam jól vagy rosszul egy adott időszakban. Olykor nagyon szeretek rövidebb-hosszabb időre kiszakadni a világból. Ezekben a napokban semmilyen médiát nem nézek, nem hallgatok, semmilyen hírportállal nem foglalkozom, így nem fordítok figyelmet a vírussal kapcsolatos folyamatos információáramlásra sem. Nem érzéketlenség miatt, de meggyőződésem, hogy fölösleges egész nap ezen a témán rágódni, folyton ezzel kapcsolatban megalapozott vagy megalapozatlan véleményeket cserélni. Attól, hogy az ember folyton ezen rágódik, úgysem változik semmi sem, azzal csak tovább stresszeli magát. Így tehát kizárom a külvilág híreit, és remekül elvagyok. Próbálom összerakni a jövő évi csapatot, és gondolkodom, hogy hogyan, merre érdemes el­indulni.

– Leállt a bajnokság. Van csapat, amelyiknek ez maga a katasztrófa, az olyan számára például, amely rengeteg pénzt ölt abba, hogy feljusson. Aztán van, amelyiknek nem is jött rosszul a bajnokság befagyasztása – mondjuk, mert ziláltak voltak a viszonyok –, és így megúsztak kiesést vagy más egyéb, nemkívánatos sorsot. A KRC-nél mi a helyzet ebből a szempontból?

– A mi részünkről az is siker, hogy becsülettel végig tudtuk vinni ezt az évet, a mögöttünk álló idényt. Ha azt nézzük, hogy mi nem sok pénzből gazdálkodtunk, és valószínűleg a következő idényre is össze tudjuk szedni azt, ami a megfelelő működéshez kell, katasztrófát semmiképpen nem jelent a mostani helyzet. Azoknak a kluboknak lesznek igen komoly problémáik, amelyek az önkormányzattól vagy akár egy-egy jelentős szponzortól kaptak mondjuk ötvenmilliót. Az olyan kluboknak a közeljövőben pokolian nehéz lesz összeszedni azt a nagyságrendileg nyolcvan-, vagy akár százmilliós éves költségvetést, amelyhez hozzá vannak szokva. A jövő mindenkinek a túlélésről fog szólni, biztosan tönkre is mennek klubok, lesz sok olyan hely, ahol akár meg is feleződik a költségvetés, úgyhogy nem lesz ez egy fáklyás menet. Most persze az a fontos, hogy mielőbb elkezdődjön a sportélet, hogy valami elinduljon, aztán majd kiderül, ki hogy bírja.

– Évértékelésre nem kérlek föl, de a KRC-nek még ennek a csonka idénynek a végén is van egy ezüstérme, egy kupaezüstérme, amely ugyan egy elveszített döntőt jelent, ugyanakkor egy szenzációs elődöntőt, amelynek a visszavágója előtt senki már egy lyukas garast sem fogadott volna arra, hogy összejön a döntőbe jutás.

– Ha azt nézzük, hogy tavaly júliusban voltak olyan napok, amikor még az se volt biztos, hogy a csapat, sőt, hogy a klub megmarad, akkor azt mondom, összetehetjük a két kezünket hogy idáig eljutottunk. Nálunk nemcsak a költségvetés kisebb, de szakmai stáb sincs akkora, mint más egyesületeknél, ahol van elnök, csapatmenedzser, és még vagy tucatnyi ember dolgozik a csapat mellett. Ha azt nézzük, hogy miből gazdálkodunk és hogy hogyan jutottunk el idáig, egy kupaezüstéremig, illetve egy ígéretes helyezéshez a rájátszásban, akkor nem lehetünk elégedetlenek. Mert semmi nem volt egyszerű, mindig mindenért nagyon meg kellett küzdeni, és itt most nemcsak konkrétan a mérkőzésekre, hanem a sporthoz elengedhetetlen egyéb tényezőkre is gondolok. Mindezt tekintetbe véve nem is akárhogyan hoztuk le ezt az évet. Nem elkényeztetett helyzetből értük el azt, amit, így aztán büszkék is lehetünk rá.

– Dolgoztatod-e a játékosokat? Tartjátok a kapcsolatot?

– Természetesen. A futóprogramokat mindig átküldöm a srácoknak, és nekik dokumentálniuk is kell az elvégzett munkát, de egyébként is maximálisan bízom abban, hogy profi felfogással állnak hozzá ehhez a speciális helyzethez, és ők maguk is belátják, hogy ez az ő érdekük.

– Mennyiben foglalkozol a jövővel? Az újrakezdéssel, a következő idénnyel?

– Muszáj foglalkozni a jövő évi kerettel. A mostani játékosokkal is sokat beszélgetek arról, hogy mik az elképzeléseik, és én is felvázolom nekik, hogy az enyémek mik. Szeretnék több magyar játékost foglalkoztatni. Igaz, hogy kevés a piacon a használható magyar játékos, akit ide lehetne hozni, de akkor is jó lenne, ha több magyar lenne, egyszerűbb lenne nekem is a kommunikáció. Külföldiek azért voltak nálunk az előző években, mert a magyar piacon nem tudtunk megfelelő játékost igazolni. Vagy azért, mert nem ütötte meg a szintet, vagy azért, mert a tudása megvolt ugyan, de sokkal többet kért annál, mint amit egy hasonló színvonalú idegenlégiós kért. Márpedig a színvonalat tartani kell, hiszen ne feledjük, hogy Kecskeméten mindig van egy kimondatlan elvárás. Attól függetlenül, hogy milyen a csapat költségvetése, itt mindig automatikusan az az elvárás, hogy bejuss a döntőbe. Azért is kellett eddig a közelmúltban külföldieket igazolni, hogy ezt a kimondatlan célt tartani tudjuk. A külföldi idejött kevesebbért. Minőségiekkel.

– A keretet hogyan képzeled el? A mögöttünk álló év során többször is elmondtad, hogy hiányzik a csapatból egy hangadó, egy jó értelemben vett nagyszájú játékos, aki képes biztatni és magával ragadni a többieket.

– Ez volt az elsődleges, hogy a népi zenekarból elég volt. Népzenekar helyett, amelyben mindenki annyit játszik a saját hangszerén, amennyi jólesik neki, én most már egy igazi rockbandát akarok, egy igazi frontemberrel. Egy olyan embert szeretnék a csapatomba – a jelöltem egyébként már meg is van –, aki magyarul beszél, aki képes magával húzni a többieket, és aki nagyon jól tudja, hogy miről szól a röplabda, akinek a kisujjában van a játék minden csínja-bínja. Muszáj lesz meghúzni ezt a lépést, mert ha nem húzom meg, akkor rendre problémát okozna. Mert az igaz, hogy manapság is mindenki teszi a dolgát a pályán, csakhogy nem kommunikálnak eleget a srácok, nem jelzik, hogy mit várnak a másiktól. Ez egy idő után meglehetősen idegölő. A sok munka, amit végzünk, nem jön ki, ha nincs olyan ember, aki igazi egyéniség a csapatban, akit szinte úgy kell visszafogni. Erre a problémára mindenképpen muszáj volt megoldást találni. Én úgy gondolom, hogy erre a szerepre megtaláltam a megfelelő emberemet. Megnevezni még nem akarom, de nagyon szeretném ideigazolni.