A mese egy nyitott, korosztálytól független világ

– A Hamupipőke-történetnek megszámlálhatatlan feldolgozása ismert és temérdek műfajban megelevenedik. Hogyan érdemes hozzányúlni egy mindenki által ismert klasszikushoz?

– Alighanem azért van ezernyi változata, mert számos forrásból eredeztethető. Mind a Grimm-, mind a Perrault-féle, de még a népmesei hamupipőkék is különböznek önmagukban, de főként történetükben, hiszen bizonyos mellékszálak nagyon változatos hangsúllyal jelennek meg. A Kecskemét City Balett-féle Hamupipőke attól egyedi és sajátos, hogy az alapkoncepciót a források kontextusa adja. A történetben alkotóként azt keresem, mi a példaértékű és a korszerű jelentéstartalom. A fontos eseményszálakat megtartottam, néhányat elvetettem, ám ezek a változtatások segítenek eljutni egy olyan nézőponthoz, amely hozzánk kapcsolható és önazonos, emellett pedig korhűen ábrázolja a már mindenki által jól ismert történetet.

– Mit gondol, nagyobb az elvárás a nézők részéről egy klasszikus mű feldolgozása esetében?

– Elvárások alapján nem formálódhat a művészet. Az természetes jelenség, hogy a klasszikus történeteket sokan ismerik, ezáltal elképzeléseik is gazdagon lehetnek. A feladatunk az, hogy az új értelmezés, alternatíva úgy tudjon hatni, hogy megteremtse a beilleszkedés lehetőségét. A nyitott befogadói attitűd mindenképpen színház-pártinak nevezhető.

– Az ikonikus elemek azért megmaradtak?

– Természetesen, hiszen ki hagyná ki a Hamupipőkéből az üvegcipőt? A változás ebben az esetben annyi, hogy bár az ikonikus lábbeli fizikailag megjelenik, Hamupipőke nem attól válik Hamupipőkévé, ez inkább csak egy kivetülése, de nem a változás maga, hiszen az őbenne történik meg.

– Milyen tanulságot tud majd hazavinni magával a néző?

– Mindannyian lehetünk Hamupipőkék, kortól és nemtől függetlenül. Bárkit érhet jogtalan vagy igazságtalan bántás, ezzel nap mint nap megküzdünk, és csak a küzdelem mértéke különböző. Hamupipőke sok nehézséget és fájdalmat él át, számos veszteséggel kell szembenéznie, és éppen attól különleges, hogy képes kimászni ebből a mély szakadékból. A mi Hamupipőkénk nem egy tündérkeresztanyától kap segítséget, sokkal inkább önmaga által. Hirtelen átalakulása egy felismerésből fakad. Olyan felismerésből, ami újjá varázsolja az életét.

– Tündérmese lévén, gondolom az elsődleges célközönség a gyereksereg.

– A történet természetesen legfőképp a gyerekekhez szól, hiszen tündérmese. Fontosnak tartom, hogy egy gyermek első, de akár sokadik találkozása a színházzal, táncszínházzal mélyreható és varázslatos élmény legyen. Muszáj őket megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Bár a fő cél, hogy elérjük a gyermekeket, itt is ugyanúgy, ahogy a mai animációs filmeknél is érzem, családi kedvenccé tudnak válni, hiszen jó tempóik vannak, humorosak, és számos felnőtt világba áthajló gondolatot tartalmaznak. A mese nem egy zárt világ, felnőttként sem ciki nézni és szeretni, ennek jelentőségét pedig fontos tudatosítani mindannyiunkban.

– Az elsődleges célcsoporttal, a gyermekekkel, hogyan lehet megszerettetni a balettműfajt?

– Sajnos érvényesül a köztudatban egy tanult berögződés, közhelyszerű mondat, miszerint: nem fogod érteni a balettet, ezzel a kijelentéssel már az alapoknál leszűkítve látjuk a műfaj lényegét. Az én generációm, az idősebbek, és a fiatalabbak is átitatottak ezzel a szerintem felesleges és elzárkóztató információval. Ez egy rossz mondat és egy még rosszabb szocializáció a társadalmunkban a mozgással való kommunikáció iránt, amit nagy problémának tartok. Ez pontosan olyan számomra, mintha valaki arra kérne, ne hallgassak zenét, mert úgysem értem. Én úgy gondolom, minél hamarabb találkozzon a gyermek a tánccal, hogy ő maga dönthesse el, mi a jó számára. Olyan világban élünk, amely szavakra hangolódik, a kommunikáció nagy része mégsem szavakból áll, s ha csak ezt az alaptényezőt tudomásul vesszük, egyből nyitva van a kapu, és felesleges kérdéssé válik, hogy hogyan lehet megszerettetni a balettműfajt. Ahogy a zenét, úgy a táncot is hagyni kell hallgatni, nézni, majd egyszer csak valaki, valamely részét, fajtáját, műfaját megszereti.

– Sokakban talán az lehet a gát, hogy nem tudják elképzelni, hogyan tud elmesélni egy cselekményt a tánc.

– A kortárs táncszínházi attitűdű előadás egyáltalán nem cselekményre, sokkal inkább érzetekre épül. Az, hogy én mégis követem a cselekményt, egy döntés részemről, hiszen kőszínházi struktúrában, cselekményes előadások mellett jelennek meg a táncos művek. Így követni lehet a történetet, be lehet azonosítani a jeleneteket. Minden esetben nagy hangsúlyt fektetek viszont a szereplők lélektani változásaira, és az érzelmi összefüggésekre is.

– Mi alapján választják ki az évadban bemutatásra kerülő műveket?

– Alkotóként inspiratív zenék, gondolatok, művészeti vezetőként a Kecskeméti Nemzeti műsorstruktúrája és a balettegyüttes alapállapota határozza meg, hogy milyen előadásokat tűzünk műsorra. Ez az évad azonban minden tekintetben rendhagyó, hiszen az Anna Karenina előadássorozatot például márciusban félbehagytuk a korlátozások miatt, ám most folytatódhat, de előttünk van még a Négy évszak című darab is, melyet egy NKA pályázat kapcsán nyílt lehetőségünk felújítani. Ez volt a Kecskemét City Balett első premiere, és kifejezetten közkívánatra esett erre a választás.

– Sok új művész érkezett idén a társulathoz. Velük milyen a közös munka?

– Nagyon inspiráló. A Kecskemét City Balettnek nagy erénye, hogy régóta itt dolgozó művészekkel van teli, ettől olyan erős, önazonos a kohézió, viszont minden együttesbe jó, ha jönnek új tagok, vannak friss pillanatok. Öt új fiatal érkezett, akiknek energiája és személyisége rendkívül színessé teszi a társulatot, emellett pedig a mesének is jó, hiszen sokféle karakterre van benne szükség. A csapatot mindig úgy állítom össze, hogy mint emberek is kapcsolódjanak egymáshoz.

– Nem csak új táncosok, új lehetőségek, számos háttérmunka, sok önálló előadás is érkezett az évadban. Több teher és több fáradtság jár ezzel, vagy művészként önök ezt nem így közelítik meg?

– Szerintem egy táncművész élete akkor jó, ha terhelt, mind fizikailag, mint mentálisan. Ha kényelmesre van hangolva, akkor lekésik mindenről, hiszen a szakmai élet itt nagyon rövid. Épp ezért én terhelés-párti vagyok ebben a műfajban. Természetesen vannak az életnek olyan területei, amihez időre van szükség, de a tánc nem ilyen, ezért teljesen másképp tekintünk rá. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy fizikai megpróbáltatáson megy keresztül valaki napi szinten, akár egy komolyabb verseny vagy felkészülés kapcsán, amiért állandóan a toppon kell lennie. Nálunk a 12 óra munka valóban 12 óra komoly munka. A test néha elfárad, olykor a lélek is, de ettől lehet új erőre kapni. Fontos, hogy ilyenkor hogyan állok az adott helyzethez, igyekszem velük, mellettük, mögöttük állni, hiszen a fáradtság mindenkinél más módon, és más más pillanatokban tör elő. Ilyenkor általában segítség kell, de ez egy teljesen normális folyamat. Ha megéri a munka, márpedig számunkra a legtöbb esetben megéri, ez egy természetes dologgá válik, így nem minősíteném csak nagyon könnyűnek vagy csak nagyon nehéznek.

– Ön jelenleg mint alkotó, rendező és koreográfus van jelen. Van-e segítsége, illetve milyen feladatokkal jár ez a számos szerepkör?

– A Hamupipőke kapcsán rendező és koreográfus is vagyok, hiszen a történet nagyon cselekményes, amelyet hasonlóan vezetek végig, mint egy prózai előadást, de koreográfusi nyelvvel. Rendkívül lépés-párti vagyok, hiszen mondhatjuk: ez a műfajunk lényege. Általában nem a táncosok találják ki a mozdulatokat, hanem én, viszont ezúttal alkotótárssal dolgoztam. Szőllősi Krisztina, társulatunk vezető táncosa és meghatározó alakja egy rendkívül kreatív, jó ötletekkel rendelkező művész, épp ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy lehetőséget adjak neki. Krisztina rengeteg izgalmas kreációt és remek pillanatokat adott az előadáshoz, a Hamupipőke koreográfiája így kettőnk közös munkájának nevezhető.

– És a sor itt nem ér véget, hiszen azon túl, hogy alkotó és koreográfus, a Kecskemét City Balett művészeti vezetője, több város között ingázik, hiszen máshol is rendez. Vezetőként milyen feladatok hárulnak önre?

– A társulatunk nyolc éves, és akárcsak a kezdeteknél, ma is úgy gondolom, hogy a színházi feladatoknak megfelelő, nagyon kvalitásos táncos állományt tartok kézben, de az önálló profil is nagyon izgalmas és fontos számunkra. Igaz ez mindenkire, aki tagozatként integrálódik egy színházba. Általam van egy egyedi karaktere az együttesnek, a formanyelv saját invencióból fakad. Művészeti vezetőként mindig több lépéssel előrébb járok, igyekszem az együttes jó állapotát fejleszteni és megtartani.

– Hogyan fér bele mindez 24 órába?

– Most nagyon keveset alszom. Természetesen hosszú távon nem ez a jó megoldás, de ma minden kiszámíthatatlan, tervezni lehetetlen, rengeteg váratlan helyzet teremtődik és ez számos plusz feladattal jár. Éjszaka az irodai munkáimat látom el, napközben pedig az alkotói munkát végzem, több városban. Mindig is munkás alkat voltam, hozzá vagyok szokva, így kevés a pihenési igényem, de kikapcsolódási annál inkább lenne, és ezen felül még édesanya is vagyok, ami szintén temérdek jóleső kötelezettséggel jár. Most ez a helyzet, de bírom és szeretem, pihenni pedig talán később tudok majd...