Harminc éve a pályán, húsz éve együtt

– Melyek voltak az elmúlt 30 év főbb állomásai?

Csapó Virág: – Kecskemét előtt nekem csak egy bölcsőm, műhelyem volt, ez pedig a kaposvári színház, így én inkább bizonyos szerepekhez, előadásokhoz tudom kötni a szakmai életem alakulását. Azokhoz, amelyek által annyit fejlődtem, annyit változtattak rajtam, hogy azt éreztem, érdemes volt a színészetbe fognom. Az első ilyen a Murlin Murlo, amit Rale Milenkovic szerb színész-rendező állított színpadra. Ezt követően éreztem úgy, hogy a szakmai ranglétra alsó fokára már felléptem. A második nagyon emlékezetes darab A sötétség hatalma Keszég László rendezésében, amiben Palival mindketten játszottunk. Később, a számomra nagyon tetsző anyaszerepbe érve, a Rusznyák-féle Tóték jelentett nagy mérföldkövet, amit már Kecskeméten az új Kelemen László Kamaraszínházban mutattunk be prózai darabként.

Kocsis Pál: – Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen nem igazán volt olyan szerep az elmúlt harminc évben, amit úgy kellett vállalnom, hogy nem éreztem jól magam benne. Akad viszont néhány, amiről rögtön tudtam, hogy hallatlan sokat számít a szakmai fejlődésem szempontjából. Érdekes módon ezek nem feltétlenül a legnagyobb közönségsikert arató előadások, vagy a legdíjazottabbak. A legelső ilyen Kleist: Heilbronni Katicájában Vihar Frigyes, Sugár grófja, a férfi főszerep. Nem volt annyira magával ragadó a darab, viszont a szerep olyan kihívások elé állított, amelyek meghatározták, hogy merre megyek tovább. Az előadás konkrétan egy majd félórás monológgal kezdődik. Azt megcsinálni igazán kemény munka volt. Az Ascher Tamás által rendezett Erdőben 32 évesen kaptam meg a drámai színész, Szomorov szerepét, a partnerem pedig a nálam tizenöt évvel idősebb, fantasztikus és tapasztalt színész Kovács Zsolt lett, Vigovként. Ez egy nagyon korán kapott szerep volt, amiért kaptam is az ívet a kollégáktól, de közben az elismerést is, hogy mennyire jól helytálltam benne. Rusznyák Gáborhoz is több hasonló élményem kötődik, az egyik az Oidipusz király, ami szerintem az egyik legjobb előadás, amit valaha láttam. A másik pedig a Miskolcon megrendezett Sirály, amiben nagy örömömre Trigorin szerepét szánta nekem. Ez egy intellektuális alak, kevesen ismertek rám a játék során, bár meg kell mondjam, Kaposváron sem élt a máshol sokat tapasztalt skatulyázás, változatos szereplehetőségeket kaptunk. A miskolci Sirály azonban egy színházi reveláció volt számomra. A Tótékat én is kiemelném, mert már egy új korszakhoz, új helyhez kötődik és tulajdonképpen ez a darab volt a bemutatkozásunk mind a kecskeméti közönség, mind pedig a társulat felé. Szerintem jól sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy otthonra találtunk itt, befogadtak bennünket és mi is a szívünkbe zártuk a várost.

– A rendezés mekkora hangsúlyt kap Önnél a szakmai múlt összegzésekor?

K. Pál: – Számomra két fontos szegmense van még a pályának. Az egyik, hogy eleinte csak óraadóként, később viszont már osztályfőnökként tanítottam Kaposváron. Ez egy nagyon komoly öt évet ölelt fel, amiből csak másfelet töltöttem a városban, a többit Miskolcról, illetve Kecskemétről kellett megoldanom, sokszor Virág is besegített. A másik szenvedély, amivel olykor kacérkodom és csinálom is, ha engedik, a rendezés. Erre még nem olyan sok alkalmam volt, de mindig nagyon élvezem a színészekkel, táncosokkal való közös munkát és azt gondolom, hogy minden eddigi rendezésem vállalható lett. A Vérnász kapcsán a mai napig sokat hallom, hogy örömmel néznék még a kecskemétiek, ha menne, pedig nem az alapból közkedvelt zenés-vígjáték kategóriáról van szó. Az idei Liliomfi pedig közönség-kedvencként a legjobb kisszínházi előadás díjat nyerte el.

– Ennyi nagyszerű előadással a hátuk mögött, mi kell ahhoz, hogy egy szerep vagy darab még lázba hozza Önöket?

Cs. Virág: – Sok olyan darab van, amiben örömmel részt vennék. Ilyen volt számomra az előző évad Chicagója is, hiszen több, mint húsz éve nem játszottam zenés előadásban. Ez végre igazi kihívást jelentett. Amikor megnézem egy új évad leosztását mégsem a darabokat figyelem először, hanem azt, hogy kik jönnek rendezni. Nagyon szerencsésnek tartom Palit, hogy idén például Horváth Csabával dolgozhatott az Amerikai Elektrában. Ha ilyen kaliberű rendezőt kapok, akkor azt mondom, hogy a darab vagy a szerep már szinte mindegy is számomra, mert annyira megbízom a szakértelmében. A szakma iránti bizalom mostanában ilyen irányba fejlődött bennem.

K. Pál: – Sok dolog van, ami még érdekel, de rendezésben például keményen szelektálok, hiszen tisztában vagyok a saját korlátaimmal. Én nem tanultam ezt a szakmát, minden, amit tudhatok, azt ellestem. Szerencsére sok rendezővel dolgoztam már együtt, akik partnerként kezeltek. Színészként is akkor érzem magam igazán jól egy munkában, ha mindenről tudok. Engem érdekel, hogy mit játszanak a kollégák azokban a jelenetekben, amikben én nem vagyok színpadon, hol jönnek be az egyes kellékek, ki-mikor jelenik meg...Számomra a színház egy komplex, valós életté válik abban a percben, amint a munka elkezdődik, egészen a végéig. Ahogy a régi szovjet mese címében is van, Mindent tudni akarok! Persze ha csak végrehajtóként kezelnek, akkor is meg tudom csinálni a feladatot, de a munka öröme már elveszik. Abban a pillanatban, mihelyst nem érzem magam alkotótársnak, már csak melózok. Remélhetőleg tudom úgy csinálni, hogy ne vegyék észre, de őszintén szólva, ezt nem hiszem.

– Volt mostanában ilyen meghatározó élménye?

K. Pál: – Esetemben Zsótér Sándor jó példa arra, amiről Virág beszél. Hosszú évekig lelkesen elismertük egymást, de soha nem dolgoztunk együtt. Végül 2018-ban a Baal kapcsán megtörtént a találkozás és felejthetetlen élményt nyújtott. Először rettegtem, hogy mit fog csinálni Sándor ebből a darabból. Sok Baal előadást láttam már, de tulajdonképpen mindegyiket utáltam, mert egészen közönséges, prosztó módon mutatták meg azt, ami le van írva. Én nem vagyok prűd ember, nem vagyok ellene a színpadi meztelenségnek, annak se, ha a színészek belemennek helyzetekbe, de ez a színdarab olyan komoly erkölcsi kérdéseket feszeget, amiket a föld szintjén, vagy a hétköznapi szexualitás szintjén megbeszélni érdektelen. Számomra mindig is az volt, már huszonévesen is. Anélkül, hogy tudatos lett volna, mindig is kerültem ezt az irányvonalat. Hál istennek Sándornak sem volt erre igénye, hanem éppen ellenkezőleg, az egésznek a költészetét akarta megmutatni. Minden szexuális tartalmú cselekvést jelzésekkel, utalással és sok-sok szimbólummal képeztünk le és igazán költői nyelvezetet használtunk a közönség felé. Ezért jó bölcs, okos emberekkel együtt dolgozni, akik jó ízléssel és kíváncsisággal nyúlnak a dolgokhoz. Ráadásul Zsótér Sándor olyan mélyen összpontosítva figyel a próbákon is, hogy nincs az az érzésed, hogy az üres nézőtérnek dolgozol. Nekem a Baal színészileg olyan kondíciót és tudást adott, amivel azt hiszem sokáig ellehetnék még, ha nem lenne alapvető lételemem az új keresése. Eddig szinte minden évben volt legalább egy ilyen találkozásom és ez nagyon fontos ahhoz, hogy ambiciózus maradjon a színész. Ez tud tovább vinni.

– A koronavírus-járvány miatt csonkára sikerült az előző évad, mégis a záró gálán három díjat is sikerült elhozniuk. Hogyan élték meg?

Cs. Virág: – Nekem a Chicagóval indult a tavalyi szezon, amitől úgy éreztem, hogy szinte berobbantam az évadba. Aztán jött a 301-es parcella és tartottam tőle, hogy fogják-e szeretni az emberek, de nagy siker lett. Az Illatszertárban mindössze egy hat perces szerepem volt, abba viszont majdnem belehaltam. Az ember bemegy hét órára, 8:40-kor belép a színpadra, 8:46-kor pedig teljesen felspannolt állapotban távozik onnan. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mintha elindulna a szülés, csak bent maradna a gyerek. És nap mint nap így kilépni a színházból számomra felért egy kis halállal, miközben a darabot nagyon is szerettem. Aztán egy kedves rajongónk a premier után üzenetben gratulált és megírta, hogy eddig is szerette, amit csinálok, de ezzel a hat perccel most az igazi nagy színésznők közé léptem a szemében. Vári Évát hozta fel példának, aki a legnagyobb kedvence, és azt mondta, hogy csak őt látta három perces szerepben ilyen emelt fővel távozni a színpadról. Ez nagyon jól esett és egyben vicces is volt, mert pont úgy távozom, hogy a Pali kilök. Márciusban elkezdtünk próbálni egy négy szereplős, kortárs lengyel darabot, ám ennek a második heténél jött a leállás. A díjátadó gálát élőben követtem a karantén alatt a kanapénkról, így értesültem róla, hogy a közönség idén engem választott a legjobb színésznőnek.

K. Pál: – A Kecskeméten töltött hat év alatt ez a harmadik alkalom, hogy a legjobb férfi színész-díjat nekem ajándékozza a közönség, és azt hiszem talán most értékelem a legjobban. Ilyen nehéz helyzetben, mint amibe a színjátszásunk került, nagyon jól esik, hogy az emberek bizalmat szavaznak nekünk. Megtisztelő, hogy azok, akikért az egészet csináljuk elismerik az erőfeszítéseinket. Az ember értéke ilyenkor a helyére kerül. Sajnáltuk Virággal, hogy eddig nem volt fórum arra, hogy megköszönjük ezt a szeretetet a közönségnek.

– Az Ön által rendezett Liliomfi a legjobb kisszínházi darab lett. Számított erre?

K. Pál: – Ebben a pándémiás helyzetben a Liliomfi sikere kapcsán sem tudtam teljesen önfeledten örülni, de nagyon büszke voltam a társulatra és a zenészekre. Kemény, de jó munka volt. Helyenként talán keményebb is, mint kellett volna, de ma már látom, hogy mit csinálnék másként. Közben pedig nagyon megszerettem az embereket, akikkel együtt dolgoztam, azt hiszem nem is tudnék máshogy rendezni. Sokkal jobban szeretem őket, mint ahogy addig gondolták volna, és egy ilyen helyzetben igényem is van rá, hogy ezt kiadjam magamból. Persze néha kemény is vagyok, ez tény. Követelek. Mindig azt szoktam mondani, hogy sose kérek olyat, amit én ne tudnék eljátszani...Ebben persze hazudok, mert igazából kérek, bár hozzá kell tennem, hogy el tudom engedni, ha valami megvalósíthatatlan. De azért megpróbálom, hátha, és akadt is rá példa, hogy sikerült. Na, ez az, ami motivál! Valójában a rendezés is színészként érdekel. Az az igazi tükör számomra, amikor színészek által színészetről beszélhetek.

– Hogyan telt a kényszerpihenő?

Cs. Virág: – Mindkettőnket hazavágott, hogy nem játszhattunk. Rengeteg előadás volt még hátra a darabjainkból és úgy éreztük, hogy tartozunk ezekkel a nézőknek. Van olyan kollégánk, akinek negyven fellépése maradt el! Persze akadt pótolni való itt a tanyán, tehát nem a fizikai terheléssel volt gond, hanem inkább azzal, hogy a lelki és idegrendszeri fáradtságot mitől kapom meg. Átestünk a sorozatnézéses, krimiolvasásos, kertészkedős fázisokon és az ijedtségen is, hiszen édesanyám velünk lakik és őt az elején nagyon féltettük.

K. Pál: – Virág megtanulta a kovászos kenyérsütés rejtelmeit és esküszöm, hogy én ilyen kenyeret, amit ő süt, falun ettem utoljára gyerekkoromban. Az ember leszel egy szeletet és egy pohár hideg tejjel jólesően megeszi. Nem kiegészítő vagy köret valami mellett, hanem önmagában értékelhető, ízletes étel. Nem is a bezártságot éltük meg rosszul itt a tanyán, hanem inkább egyfajta magunkra maradottságot. De le a kalappal mindenki előtt a családban. Elsős gimisek a lányaink és elképesztően fegyelmezetten, segítőkészen álltak a dolgokhoz. Az online tanulás őket is kimerítette, de talán attól, hogy egy ilyen szép, természetközeli helyen élünk, nálunk nem borult meg annyira az élet egyensúlya, már ami a szellemi, a fizikai és a lelki harmóniát illeti. Kiszámítottuk, beosztottuk a feladatokat, racionalizáltuk a bevásárlásokat. Kis papíron vezettük, hogy kinek mire van szüksége és heti egyszer járt Virág boltba. Ez szerencsére azóta is megmaradt, sokkal ésszerűbben vásárolunk. Persze a színház, a játék vagy egy-egy próba megtekintése rettenetesen hiányzott. Korán kelő típus vagyok, és minden reggel másfél-két óra versolvasással indítottam a napot, nekem ez is nagy segítséget jelentett.

– Húsz éve alkotnak egy párt a magánéletben. Mi a kapcsolatuk titka?

Cs. Virág: – Sok színész mondja, hogy kifejezetten jó neki egy civil társ mellett. Számomra éppen a közös hivatás jelent egy hatalmas kapcsot. Főpróbahéten nem kell magyarázkodnom, hogy miért vagyok teljesen más állapotban vagy miért nem tudok felkelni csak délben esetleg. Másrészt hatalmas támaszt is nyújtunk egymásnak. Még Kaposvárról hoztuk magunkkal, hogy mindig megnézzük egymást a bemutatók előtt, így kellő időben tudjuk jelezni az észrevételeinket. Ez persze sosem arról szól, hogy gyorsan átrendezzük a másikat. Ha látható bizonytalanság, tétovaság abban, ami a szándék, akkor megerősítést, támogatást adunk. Nem kritikáról van szó, hanem szakmai beszélgetésről. Ez a korrekt, pontos tükör – aminek az alapja a bizalom – mindkettőnk számára nagyon fontos, emellett kölcsönösen elismerjük egymást. Nekem van egy nagyobb lányom, akinek más az édesapja, és Pali az első perctől fogva elfogadta és szerette őt. Sőt! Tulajdonképpen Sára szúrta ki őt két évesen egy Pinokkió előadásban. Azóta két közös gyermekünk született Mira és Panna, akik nem ikrek ugyan, de beérték egymást, így elsős gimnazisták Kecskeméten.

K. Pál: – Virág harcos típus. Én kevésbé tartom magam annak, de azért tudok diktálni. Élénk a viszonyunk, nem unatkozunk egymás mellett. A szakmán túl is sok területen hasonlóan gondolkozunk, legyen szó világnézeti dolgokról, a művészet helyéről vagy emberi értékekről. Virágban sok olyan tulajdonság van, amit nagyon tiszteletre méltónak tartok. Az egyik ilyen a szociális érzékenysége. A rászorulók megsegítésében mindig tettre kész, és aktívan szerepet vállal sok ilyen kezdeményezésben, amiért nagyon büszke vagyok rá. Szép példa ez a gyermekeink számára is és már látható, hogy ilyenekké fognak válni. Az élet néha állít nehéz döntések elé. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezidáig csakis jó, vállalható kompromisszumokat kellett kötnöm. Ha mégis megfordult a fejemben, hogy feladom, a családom hatalmas erőt és kitartást adott, ma már tudom, hogy értük bármit megoldok. Mindennél fontosabb az ő létezésük.