Grecsó Krisztián legújabb könyvéről mesélt Lajosmizsén

Bensőséges hangulatú est során mesélt Grecsó Krisztián József Attila-díjas író, költő legújabb, Harminc év napsütés című novellás­kötetéről a lajosmizsei Művelődési Ház és Könyvtárban kedden. A szegvári származású író a családi történetek fontosságát hangsúlyozta, mely téma a legerősebb ihlető erővel bírt számára eddigi munkássága során.

Felmenői, sok generációra visszamenőleg, földműveléssel foglalkoztak egy igencsak zárt közösség tagjaként, melyben, elmondása alapján, édesapja a csodapók szerepet töltötte be. A könyékig érő, lila hajú szólógitáros folyamatosan túl akart lépni Szegvár zárt faluvilágán. Az író számára gyermekként a különc stílus legnagyobb tanulsága az volt, hogy a paraszti sorson kívül vannak más világok is.

Egészen első, Vízjelek a honvágyról című verseskötetének megjelenéséig azt hitte, családjában soha senki nem foglalkozott előtte írással.

– Mikor nagymamámnak megmutattam a könyvet, nagyon elérzékenyült. Berohant a szobába, kinyitotta az ágyneműtartót és füzeteket, átírótömböket vett elő. Kiderült, hogy titokban egész életében írt, csak nem merte megmutatni senkinek – mesélte.

Elmondása alapján nagymamája önéletírásai mellett a családi történetek kutatására ösztönző, második nagy löketet egy fotográfiai szaklap felkérése jelentette számára. A magazin egy általa választott családi fotót és egy, a képhez fűződő tárcanovellát kért tőle.

Édesapja nagybátyjának katonafotóját választotta, aki a családi legenda szerint Pannon­halmán volt bencés szerzetes. A megjelenés után nem sokkal olvasói levél érkezett a szaklap szerkesztőségébe: felmenője soha nem volt Pannonhalmán szerzetes. Hosszas nyomozás után az író megbizonyosodott az állítás igazságáról.

– Akkor fogalmaztam meg magamban, hogy nem tudom, honnan jövök. Még azt sem, hogy két generációra visszamenőleg milyen nagy, családi drámáink, történeteink vannak. E véletlennek köszönhetően kezdtem nagyon tudatosan belekérdezni a családi történetekbe – magyarázta az író, aki számára a legnagyobb és legfontosabb rejtély nagyapja története volt.

– Ez a történet segített gyermekkoromban elfogadni nagyapámat, aki nagyon zárkózott, hallgatag, szinte mogorva ember volt. Nehezen lehetett hozzá közel kerülni, miközben én nagyon érdeklődő voltam. Csupa olyan dolgot szerettem volna megtudni, melyekről még véletlenül sem szeretett volna beszélni – mondta.

Nagyapja a második magyar hadtesttel a Don-kanyarban harcolt, és a kevés túlélő közé tartozott.

– A történet szerint haza­gyalogolt Szentesig, mely nyolc kilométerre volt az otthontól, Szegvártól. Ott a szovjet csapatok elkapták, és visszavitték a Don mellé, ahol négy évig volt hadifogságban – mesélte.

Nagymamájához hasonlóan nagyapja is vezetett füzete­ket: Grecsó Krisztián legújabb novelláskötete alcímének csendes kalendáriumait. A feljegyzések azonban korántsem régmúlt, családi történetekről, vagy a háború és hadifogság szenvedéseiről meséltek. A füzetek szépen ívelt, gondos vonalvezetéssel, harminc év napjainak időjárását rögzítették.

Nagyszülei tintával írott és szájhagyomány útján továbbélő történetei egyaránt vissza-­visszatérnek műveiben. Legújabb novelláskötetét e korszak lezárásaként jellemezte. Elmondta: nézetei szerint a családi történetek fontosságának lényege elsősorban nem igazságtartalmukban rejlik.

– A családi történetek legnagyobb érdekessége és jelentősége, hogy nem azért mondjuk, mint például a kocsmai adomákat. Nem azért meséljük azokat például a nagymamáról, mert csattanóval végződnek és jót lehet rajtuk nevetni, hanem azért, mert míg mondjuk, addig a nagymama él – hangsúlyozta.

Névjegy

Grecsó Krisztián 1976. május 18-án született Szegváron. Diplomát a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar szakán szerzett. 1997-től 2006-ig a Bárka szerkesztőjeként, 2007 és 2009 között a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként, 2006 és 2009 között a Szépírók Társaságának alelnökeként tevékenykedett. 2009-től az Élet és Irodalom munkatársa. Főbb kitüntetései: Bródy Sándor-díj (2002), Déry Tibor-díj (2004), József Attila-díj (2006).