Kilenc évet töltött Ugandában Czingáli Tibor kecskeméti vadászpilóta

– Hogyan kerül egy kecskeméti vadászpilóta Ugandába?

– 2007-ig voltam aktív vadászpilóta Kecskeméten. Majd elkerültem Budapestre, a katonai légügyi hatósághoz. E szervezetet később megszüntették, és átkerültem a civil légügyi hatósághoz. Ezzel együtt megszűnt a beosztásom. Mivel a szolgálati éveim bőven megvoltak, nyugdíjba mentem, de szerettem volna még repülni. A fő repülőgéptípusom mindig is az Albatros volt, és tudtam, hogy a világon nagyon sok van belőle, ezért számos országba elküldtem az önéletrajzomat. Pár hónap múlva felkeresett egy magyar származású amerikai pilóta, akinek szintén volt egy Albatrosa, és olvasta az önéletrajzomat. Elmondta, hogy ajánlatot tett neki egy Ugandában tevékenykedő magáncég, mely a helyi kormánnyal áll szerződésben, és felvállalta az ugandai légierő újrateremtését. Korábban voltak ugyanis az országnak MIG-21-esei, azonban két komoly légi katasztrófa után nem szállhattak fel többé, ezért az előző 3-4 év során gyakorlatilag nem volt az országnak légiereje. Ők kerestek oktatókat. Kérdezte, hogy kimennék-e vele. Két hét múlva, 2009 novemberében már Entebbében voltunk.

– Mekkora kihívást jelentett az ugandai légierő feltámasztása?

– Különböző nézeteltérések miatt amerikai oktatótársamat egy hónap után elküldték. Az afrikaiak ritkán beszélnek csúnyán, nagyon vallásosak és érzékenyek. Egy fehér embertől pedig pláne nem tűrik el, hogy csúnyán beszéljen velük. Első alkalommal hat embert oktattam, közülük kettő alkalmatlannak bizonyult. A maradék négy tanítványom nagyon tehetséges és jó kezű volt, ennek ellenére az ország légi erejének feltámasztása nem volt egyszerű feladat. Mindössze egyetlen gép, egy USA-ban felújított Albatros állt a rendelkezésünkre. A felújítás során a fegyverzetet és a katapultülést is kivették belőle. A srácokat az alapkiképzés felső fokáig képeztem: megtanulták a bonyolult műrepülés elemeit, sőt az éjszakai repülésbe is belekóstoltak. Fegyverzetkiképzésre azonban sem idő, sem lehetőség nem volt. 2010 júniusában fejeződött be a tanfolyamuk, akkor az az egy Albatros, a négy pilóta és néhány helikopter jelentette Uganda teljes légierejét.

– További megbízásokat is kapott?

– Megkérdezték, nincs-e kedvem még egy évet maradni egy másik csoporttal, melynek tagjai már repültek MIG-21-­­esek­kel. Akkor vett az ugandai kormány még négy darab Albatros L-39-ZA-t, melyeket Ukrajnában újítottak fel. Azok már rendelkeztek fegyverzettel. A második csoportom szintén hattagú volt, ők csatlakoztak az első négy tanítványomhoz. Utóbbiak számára kellett egy kis átképzést tartanom, mert az amerikaiak a gép felújítása során szinte minden orosz alkatrészt kicseréltek. Ez nagy változás, ugyanis míg egy orosz alkatrész súlya húsz kilogramm, ugyanannak a funkciónak az amerikai megoldása mindössze három kilogrammot nyom. A gép súlypontja ezáltal jelentősen megváltozott. Az új gépek lényegesen nehezebbek voltak, ráadásul fegyverzettel, katapultüléssel, az orrukon pedig egy igen nehéz gépágyúval voltak felszerelve.

– Tudomásom szerint nagy tiszteletnek örvendett a helyiek körében, még ugandai nevet is kapott tőlük.

– 2012 év végén visszahívtak, hogy állítsak össze egy légi parádét Uganda függetlenné válásának ünnepnapjára, október 9-re. A repülőgépek az ország zászlójának színeit jelképező, fekete, sárga és piros színű füstöt húztak maguk után. Az airshow óriási sikert aratott a helyiek körében. Kalema Kimbugwénak hívtak, melynek első tagja hercegi keresztnév, második része pedig annyit tesz, hogy az oroszlán klánból származom.

– Került veszélyhelyzetbe ugandai tartózkodása alatt?

– 2016-ban felkértek, hogy a legelső Albatrosszal füstcsíkot húzva jelöljem meg a dél-szudáni lázadók pozícióját. Igazság szerint az egész megbízatásom pusztán erőfitogtatásról szólt. Kétszer-háromszor megmutattuk magunkat, az ellenség pedig egyik alkalommal ijedtében rám lőtt. Eltaláltak. A golyó az üzemanyag-póttartályt ütötte át. Mivel üres volt, nem robbant fel. Nagy szerencsém volt, ugyanis mint említettem, abban a repülőben még csak katapult ülés sem volt.

– Milyenek az életkörülmények Ugandában?

– Mint tudvalevő, Uganda élen áll a korrupciós listán. Gyakorlatilag az tud igazán érvényesülni, aki valakinek a rokona, jó barátja. Az országban két véglet van: szegények és gazdagok. A középréteg rettentően vékony hártya e kettő között. Ha valaki el akar menni dolgozni, el tud menni, a fizetések azonban nagyon alacsonyak. A minimálbér 150–200 ezer shilling, ez körülbelül 15–20 ezer forintnak felel meg.

– Hogyan viszonyulnak a helyiek az európai emberekhez?

– Szeretik a fehéreket, de nagyon oda kell figyelni, mert azonnal megpróbálnak átverni. Kevés emberben lehet megbízni. Akiben viszont igen, az a szívét is odaadja. Egyszer például mangót akartam venni a piacon. Kérdeztem, hogy mennyi darabja. Az árus mondta, hogy ötszáz shilling. Erre a szomszédos eladó átszólt neki, hogy miért nem adja ezerért a „mzungunak”, azaz a fehérnek. Addigra már rendelkeztem egy alap ugandai szókinccsel, úgyhogy az anyanyelvén válaszoltam vissza neki. Onnantól kezdve úgy emlegettek a piacon, hogy a „mzungu, aki beszéli a nyelvünket”.

– Milyen az ország közbiztonsága?

– Ha valakit kisebb lopáson kapnak, általában levetkőztetik, és bottal kiverik a faluból. Ha komolyabb dolgot próbál ellopni, szintén levetkőztetik, ráhúznak egy autógumit, leöntik paraffinnal, és felgyújtják. A rendőrök, ha éppen a közelben vannak, semmit sem tudnak tenni a feldühödött tömeggel, néha el is fordulnak. A komoly megtorlások ellenére gyakoriak a tolvajok. Hozzám kétszer törtek be. Egyik alkalommal egy tízéves forma kisfiú egy hosszú póznával nyúlt be az ablakomon, és gyakorlatilag kihalászta a cuccaimat. Mire észrevettem, a ruhatáram fele már a földön hevert.

– Mekkora gondot okoz a vízhiány?

– Sokszor előfordult, hogy elzárták a vezetékes vizet. Olyankor a ház alatti, esőgyűjtő ciszternából mertünk. A többség ezekből a ciszternás vizekből él. Mindenki forralja. A legtöbben garázslakásokban laknak, öt-hat családonként közös fürdőhelyiség van, mely egy elszeparált lefolyó, ahova az ember viszi magával kannában vagy vödörben a vizet, ha fürdeni akar. Néhány marék vízzel meg tudnak fürdeni, másik két marékkal pedig mosogatnak. Hihetetlen mértékben tudnak spórolni a vízzel.

– Az ugandai viszonyok mely sajátosságához volt a legnehezebb hozzászoknia?

– A hűtőszekrény luxus, az áram hiánya és ára miatt kevesen engedhetik meg maguknak. A helyi, utcai henteseknél ott lógnak a húsok a melegben. Nehéz volt elfogadni, hogy a hentesárut lepik a legyek, de idővel megszoktam. Ennek ellenére nem romlanak meg a húsok, csupán jóval rágósabbak, mint nálunk. Emellett érdekes, hogy egy kilogramm hús, az adott állat bármely része, általánosan tízezer shilling náluk. Zsír és csont nélkül 12 ezer. Marhával jártam úgy, hogy két és fél kilogramm bélszínt vettem húszezer shillingért, azaz durván kétezer forintért. Főztem babgulyást öt kilogramm bélszínből. Így gyorsan kész lett, bár kicsit beleszakadt a bográcsba a szívem. Az ételekkel kapcsolatban a legrosszabb élményem, mikor egyik alkalommal disznóhúst szerettem volna vásárolni. Az üzlet hátsó részében lógott egy friss, félbe vágott disznó. Mutattam, melyik részéből szeretnék. Az eladó belehasított a sonka részébe, és abban a pillanatban 7-8 patkány rohant ki a húsból. Többet nem mentem oda.

Az ugandai gyerekeknek készített csokit és hamburgert is

A nyugállományú, kecskeméti vadászpilóta elmondta, szenvedélyesen szeret főzni. Kilencéves ugandai tartózkodása alatt is legtöbbször saját magának készítette el ételeit. Az illatok gyorsan odavonzották a környékbeli gyerekeket, akik előszeretettel segítettek neki a főzésben.

– Főztünk csirkepörköltet, főzőbanánból paprikás krumplit. Többször készítettem nekik csokoládét, egy alkalommal pedig hamburgert, amit akkor ettek életükben először. Elmondták, hogy körülbelül kéthetente, havonta egyszer jutnak húshoz – mesélte az ugandai vadászpilóta-­oktató.