Díszpolgári címmel tüntették ki Kiskőrösön Kispálné dr. Lucza Ilonát

– Annak idején tanárként miért vállalta el, hogy múzeumigazgató lesz?

– Mindig tanárnak készültem. Nagyon szerettem a munkámat, a tanítást, a gyerekeket, szülőket. Igyekeztem eljutni továbbképzésekre, mígnem rátaláltam a Magyar Irodalomtörténeti Társaságra. Tagja lettem, ahol sziporkázó kutatóktól fergeteges hangulatban tálcán kaptuk a legújabb irodalmi kutatásokat, műelemzéseket és módszertani segítséget. Elnöke dr. Kovács Sándor Iván, helyettese dr. Praznovszky Mihály volt. Egy kirándulós Arany-évfordulón muzeológusok közé kerültem. Szóba került Kiskőrös, a Petőfi-szülőházzal. Kiderült, hogy nagy tervei vannak a szakmának a múzeummal, csak egy jó vezetőt kellene találniuk. Erre meggondolatlanul és kissé fellengzősen rávágtam: itt vagyok én. Eltelt pár év, és a szavamon fogtak, én meg már az elejtett mondat óta nem is éreztem olyan elképzelhetetlennek.

– Miket tűzött ki célként, és ezekből mit sikerült megvalósítania?

– Elsődleges célom az volt, hogy a kiskőrösiekkel megszerettessem az intézményt. A szülőház mindig itt állt, de Kiskőrös nem nagyon érezhette magáénak, mert vagy megyei vagy minisztériumi fenntartás és működtetés alatt volt. Hogy bevonzzam az érdeklődő helyieket, az emlékévben a költővel kapcsolatos rendhagyó irodalmi órákat, találkozókat szerveztem, olyan megemlékezéseket tartottunk, amilyenek korábban nem voltak. Ugyanilyen fontosnak tartottam, hogy a szakmában valahol ott legyünk, be tudjunk kapcsolódni az országos vérkeringésbe. Vállaltam konferenciákat, múzeumi továbbképzéseket Kiskőrösre, ami hamar ismertté tette a nevünket. Nagyon jó az intézmény struktúrája, hiszen a Szlovák Tájházzal a néprajzi terület képviselete éppúgy adott és hiteles, mint az irodalomé, a képzőművészeté és a Petőfi-kultuszé. Így lehetett megvalósítani a folyamatos fejlődést, gyarapodást, hiszen valamelyik területre szinte minden évben találtunk pályázati lehetőséget, és a mi elképzeléseinkhez hozzáadták a pályázati támogatásokat.

– Múzeumi igazgatóként mi volt a legnagyobb élménye?

– Nagyon sok élményem volt. Talán mégis kiemelkedő az a történet, ahogyan a világ első köztéri Petőfi-szobrát 2003-ban restaurálták. Ráfért. 1998. január elsejétől a múzeum hivatalosan is a városé lett. A Megyei Múzeumi Szervezettel nagyon jó kapcsolatban maradtunk, látogatták a rendezvényeinket, különösen Laczkó János tartotta rajtunk a szemét, segített, ha kértük, fogadott, ha mentünk. Igazi szakmai támaszunk volt. Ő ajánlotta fel, hogy a kiskunfélegyházi Bozóki István vállalkozóval beszél, nem férne-e be az ő munkatervükbe a szobor felújítása. A restaurálás szakmai részét művészeti vezetőként ő maga vállalta el. Jött a hírrel, hogy a vállalkozók nyitottak, a felújítást adományként Petőfi iránti tiszteletük jeléül elvégzik, a szállításért kell csak fizetnünk. A vége az lett, hogy azért sem fogadtak el semmit. Ennél nagyobb és szívet melengetőbb élmény nem kell. A külföldi képzőművészeti kiállításaink is örök nyomot hagytak, egy-egy projekt megvalósítása, átadási rendezvények, amelyeken a közreműködők együtt örülhettek a közös sikernek.

– Mi volt az a praktika, amivel Csikány Tamás és Hermann Róbert hadtörténészeket minden évben Kiskőrösre tudta csábítani?

– A zeneiskolából a múzeumhoz kerültek az aradi vértanúk portréi. Hosszú tanakodás után kitaláltuk az Aradi Falat. A város vállalkozóinak támogatásával elkészült, az avatása 1999. október 6-án volt. Sikerült egy színvonalas megnyitót és átadót szervezni, amire történészek és irodalomtörténészek is eljöttek rendhagyó órákra. Dr. Hermann Róbert is eljött, ő beszélt a fal előtt. Tetszett neki, ahogyan ez az egész emlékhely létrejött, amilyen hangulata volt. Megígérte, hogy gondoskodni fog róla, hogy nálunk október 6-án mindig kiváló szónok legyen. Beváltotta ígéretét, azóta többször fordult elő, hogy három-öt kiváló történész, magángyűjtő is nálunk emlékezett. A programot sokszor éjszakába nyúló jókedvű szakmai beszélgetések követték. Erre büszke vagyok. Ez is egy csoda volt, amely minden évben megismétlődhet.

– Tavaly vonult nyugdíjba. Nem hiányzik naponta bejárni a munkahelyre?

– Őszintén szólva nem. Végre többet lehetek az unokáimmal. A korábbi évek nagy menetelésében sokszor el kellett viselnie a családomnak, hogy nem vagyok otthon. Sokat köszönhetek nekik, valamit most már igyekszem visszaadni. Meg az is fontos, hogy nem egyszerre zuhant le a függöny. Vannak még egyéb szakmai feladataim, az Országos Petőfi Sándor Társaság elnökeként, a Petőfi Szülőház Múzeumi és Művészeti Alapítvány kuratóriumi elnökeként is. Azért a múzeumba is be-benézek. Ha szükség van rám, hívnak, és én megyek.

Munkáját több alkalommal díjazták

Kitüntetései: Múzeumi nívódíj (2003), Kiskőrös Város Kultúrájáért díj (2004), Toldy Ferenc-díj (2004), Gazdasági Újságírók díja (2005), Bács-Kiskun Megye Közművelődéséért díj (2009), Magyar Örökség díj (2014), Szablyár Péter-díj, (2018). Vezetése idején a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum Az év tájháza lett, elnyerte a Látogatóbarát múzeum és a Közösségi múzeum címet, 2004-ben és 2010-ben kétszeresen ítélték oda.

Tanulmányok

1977-ben magyar–orosz szakos diplomát szerzett Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán.

1988-ban magyar szakos diplomát szerzett a József Attila Tudományegyetemen.

1991-ben doktori címet kapott.

1995-ben német szakos diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetemen.

2005-ben kulturális menedzser képzésben vett részt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

Élete első felében tanított (kiskőrösi Bem József Általános Iskola, Petőfi Sándor Gimnázium), majd 22 évig múzeumigazgató volt.