Kitárja diákjai előtt zeneország kapuját a ménteleki tanárnő

– Mi vonzotta a zenéhez, miért választotta ezt a hivatást?

– Kisiskolásként édesanyámmal – aki zongoristának készült, csak nem engedték neki a szülei – ott ültünk a szolnoki művelődési ház utolsó sorában egy Érdi Tamás-koncerten. A zenész maga is gyermek volt még, akárcsak én. Bartókot zongorázott gyönyörűen. Nekünk meg csak folyt a könnyünk a sötétben, szerintem zsebkendőnk sem volt, nem számítottunk ilyen katarzisra. Akkor én már egy ideje elkezdtem magamtól otthon anyukám régi zongoráján játszani. Elhatároztam, hogyha valaki a világtalanság akadályával, gyerekként ilyen nagy hatást tud gyakorolni a zene által, akkor én is ezt szeretném csinálni az életben. Olyan gyerekeknek szeretnék zenét tanítani, akiknek megvan a tehetségük, csak a lehetőségük hiányzik. Akkor még nem sejtettem, hogy fiatal felnőttként hozzám hasonló korú, értelmileg középsúlyosan akadályozott fiatalokkal és gyerekekkel foglalkozom majd nyolc éven keresztül. A diplomám megszerzése előtt a budapesti Zene Mindenkié Egyesületnél tanítottam zongorát, és vezettem a Parafónia zenekart a színes kottamódszer segítségével.

– Kik voltak a tanárai, mes­terei, kikre gondol vissza jó szívvel?

– Remek tanáraim voltak a zenei általános iskolától kezdve az egyetemig. Legmeghatározóbb mesterem az érettségi évében lépett az életembe, amikor a kecskeméti konzervatórium végzős tanulója voltam szolfézs-zeneelmélet, karvezetés, zenei angol szakon. Dr. Kiss Katalin karnagy, a Kecskeméti Ars Nova Énekegyüttes vezetőjének keze alatt, tizenhét évesen kezdtem el énekelni, és bejárni vele a világot. Mindenki úgy beszélt róla nekem, hogy még a kisujja hegyében is zene van.

– Mikor kezdett el kórusvezetéssel foglalkozni?

– A főiskolai karvezetés tanárom, ifj. Sapszon Ferenc tanár úr hívta fel a figyelmemet 2001 januárjában a Parlando folyóiratban megjelent pályázatra. A százhalombattai Liszt Ferenc Vegyeskar keresett új vezető karnagyot a kórus élére. Nem gondolkodtam sokat, megírtam, sőt saját magam vittem el Battára az önéletrajzomat egy, a zsúfoltságtól párás ablakú, sárga távolsági buszon. A dokumentumot a művelődési ház igazgatóhelyettese vette át, kissé meg is hatódva, hogy valakinek ilyen fontos a személyesség. A jelentkezők közül rám esett a választás, ez lett tehát az első kórusom. Hét évig jártam hozzájuk, mindig nagy szeretettel, pedig sokszor nem volt könnyű fiatalként felnőttekkel dolgozni. Mindenképpen megérte, mert rengeteg tapasztalatot szereztem.

– Milyen eredményeket sikerült elérnie ezzel a kórussal?

– Bár nem igazán kedvelem az eredmény szót, de elmondhatom, hogy hagyományt teremtettem például az akkoriban kétévente megrendezésre kerülő Százhalombattai Nemzetközi Kórusfesztivállal. A közbülső években pedig regionális fesztiválokat tartottunk. Neves karnagyokat, karmestereket, zenekarokat, kórusokat, néptáncosokat hívtunk meg. Legnagyobb élményem talán mégis a kórus harmincadik születésnapjára betanított és előadott remekmű volt, Vivaldi Gloria című darabja. Ekkor vezényeltem életemben először zenekart és szólistákat. Tavaly, az énekkar fennállásának negyvenötödik évfordulójára, engem hívtak vissza Kecskemétről szoprán szólistának a Fauré Requiembe, melyet Strausz Kálmán, a kórus egyik alapító karnagya dirigált.

– Mikor került Méntelekre, és mi késztette arra, hogy kezébe vegye a kórus vezetését?

– Nyolc éve, 2012 januárjában, „beugróként” kerültem énektanárnak a Ménteleki Általános Iskola felső tagozatára, mert hirtelen tartós beteg lett az addigi óraadó. Emlékszem, azonnal toboroztam énekkart is, mivel az akkor nem igazán működött az iskolában, nekem pedig erről szól a diplomám. A gyerekeknek nem volt meghallgatás, sem bármilyen megkötés, csak lelkesedés volt és az ének szeretete. Tíz lánnyal kezdtem, a következő hónapban már az Éneklő Ifjúság Hangversenyen énekeltünk a kecskeméti Lánchíd utcai iskola sportcsarnokában. Utólag nem tudom, hogy hogyan lehettem ilyen bátor. Talán úgy, hogy nem gondolkoztam, csak hittem bennük és a zenében. Később egyre többen lettek, mára már huszonhét fővel működünk, az elsőtől hetedik osztályig. Voltunk már negyvenen is, az majdnem az iskola harmada. Egy idő után kezdtek jönni a fiúk is az énekkarba. Őket főleg a hangszerek vonzották. Úgyhogy most már gyermekzenekar is vagyunk. Vannak gitárosaink, van zongoristánk, ukulelésünk, dobosunk, akkordciterásunk, és még sorolhatnám.

– Tudomásom szerint több hangszeren is játszik, melyik a kedvence?

– Először csellózni kezdtem hatéves koromban a szolnoki zeneiskolában. Ha csellista lett volna belőlem, az lenne a kedvenc hangszerem. Mert ha valaki nagyon szépen tud játszani rajta, gyönyörű hangja van. Legtöbb hangszerem egyébként a Parafónia zenekarból maradt speciális örökség. Nem nehéz rajtuk játszani, de szépen szólnak, szinte azonnali sikerélményt nyújtva. A fémnyelves dobunkat is szeretem. Azt hiszem, ugyanúgy nem tudnék közülük választani, mint a gyerekeim közül, meglenni sem tudnék nélkülük.

– Hol járt a Ménteleki Gyermekkar és milyen eredményeket ért el?

– Legutóbb például nem mi jártunk, hanem nálunk jártak. Csak a Kecskeméti Arborétumba kellett elmennünk 2019. augusztus 15-én, hogy találkozzunk a Pekingi Free Bear Gyermekkórussal. Egy közös baráti koncertet adtunk. Ismeretlenül is felemelő élmény volt mindenkinek. Valahogy ég és föld összeért egy hosszú pillanatra. Nem számított, hogy „merre áll a szemünk” vagy hogy máskor kel fel náluk a nap vagy a hold, mert náluk is, nálunk is ugyanaz a nap és hold jár. Ugyanaz az Isten, a szereteté, ami szavak nélkül is kézzel fogható volt. A zene összekötő erejéről nem is beszélve. Minden decemberben sikeresen szerepelünk a kecskeméti nagytemplomi karácsonyváró hangversenyen, a többi városi iskolával együtt, valamint általában a tavaszi Éneklő Ifjúság Hangversenyeken is. Két minősítést szereztünk eddig, egy aranyat és egy ezüstöt. Legtöbb fellépésünk mégis Méntelekhez, illetve az iskola vagy a templom ünnepköréhez kötődik.

– Hogyan tovább, milyen tervei vannak?

– Legutóbb a magyar költészet napjára készültünk, amikor közbeszólt a járvánnyal kapcsolatos rendkívüli helyzet. Többek között Nagy László Adjon az Isten című versét is énekeltük volna egy nagyon szép megzenésítésben. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire szívbe markolóan és mindig aktuálisan szólnak majd az egyes sorok a mostani nehezebb időkben is. Így most csak magamnak éneklem, zongorázom: „…adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet…”.

– Mit jelent önnek a zene, milyen szerepet tölt be az életében?

– Kinézve az ablakon, a tavaszi friss levegőhöz tudnám hasonlítani. Vagy ahogy Kodály mondja: „Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”.

– Ön szerint mi az ének, a zene fontossága, a diákok életében betöltött, illetve betöltendő szerepe?

– Azt hiszem, mindig is a zene gyógyító szerepe talált meg leginkább. Engem meg főleg azok a gyerekek találnak meg, akiknek gyógyulásra van szükségük. Vagy csak egy biztonságos környezetre, ahol ők is jók, szégyen nélkül megélhetik a dalban az érzéseiket, mert hiszen talán „nem is” az ő érzései, hanem a költőé vagy zeneszerzőé, vagy bátrabban felvállalva mindannyiunkéi. Így máris nem vagyunk egyedül, valószínűleg ezért sem lettem hangszeres szólista, mindig a közösségben éreztem magam biztonságban. Ebbe a közösségbe igyekszem évek óta bevonni mindenkit, egészen a felnőttekig, vagy legalábbis nyitva tartani a kapuinkat sokak számára.