Uszód történetét és szokásait tárta fel a nyugdíjas tanítónő

„Egyre inkább fontossá válik mindaz, amihez kötődünk, ami közösséget formál belőlünk” – írja Bedi Gyula polgármester a könyv előszavában. S hogy ezt itt mennyire komolyan gondolják, a polgármester és a képviselők egyetértésben határoztak arról, hogy költségvetésükben különítenek el pénzt arra a célra, hogy egy uszódi pedagógus, Vörös Zoltánné Poroczka Erzsébet évek óta tartó, a település történetére, szokásaira irányuló gyűjtőmunkáját felkarolják, és az anyagot könyvben megjelentessék.

Helyet kapott benne a falu kialakulásának története, a parasztemberek életének fontosabb állomásai, a házasság, gyermekáldás, temetés, a viselet, régi ételek, de olvashatunk benne a szappanfőzésről, a piacozásról, a korabeli disznótorokról, valamint jeles falubeliekről, például Nagyidai Sztojka Ferenc szótárkészítő-műfordító-költőről, Benedek Péter parasztfestőről, Benedek Sándor költőről, akinek munkássága híressé tette az uszódiak tánckultúráját, és Boldizsár Gáborné Sívó Julianna népi iparművészről, babakészítőről, aki az uszódi tánccsoport koreográ­fusa is volt.

A szerző, a 2011-ben Karácsony Sándor-díjjal kitüntetett, ma már nyugdíjas pedagógus, az Uszód díszpolgára cím birtokosa, Vörös Zoltánné Poroczka Erzsébet 2010-ben összeállított egy spirálozott füzetet, melybe a szülői háztól már kiröpült gyerekeinek gyűjtötte össze azokat a hagyományos ételeket, melyeket a családban a hétköznapokon és jeles alkalmakkor készítettek, mint mondja azért, hogy kéznél legyen és ne kelljen őt minduntalan hívogatniuk, hogy anyu, ezt hogy kell készíteni, ehhez mennyi hagyma kell…

Tulajdonképpen ez tekinthető a most megjelent könyv egyik előzményének. A másik az a blog, amit 2016 tavaszán kezdett el írni.

– Nyugdíjas tanító néni lettem 2016. január 1-jétől. A tanítás után több időm is lett, de ami fontosabb, hogy valami kihívás kellett, valami olyan elfoglaltság, ami hasonló élményt ad, mint a tanítás, a tanításra való felkészülés – mondja. – Elkezdtem gyűjteni a helyi paraszti élet fontosabb eseményeihez kapcsolódó szokásokat, például a házasságkötéshez kapcsolódóan az itt még mindig vőfélykedő Nyaka Attilától a verseket, mondókákat, aztán jött a többi. A keresztelő, a temetés, a paraszti munkák, az ételek… – sorolja Erzsike.

Aztán a virtuális világ a gyűjtőmunka szolgálatába állt, sok visszajelzést kapott, újabb és újabb adatokat, fotókat. Megkeresték az emberek vagy csak leállították az utcán, a boltban egy-egy beszélgetés erejéig, mígnem ez év derekán Bedi Gyula polgármester felkérte, hogy az összegyűlt anyagból válogasson egy könyvrevalót. Rábízta, milyen tematika alapján. Ekkor következett az igazán nehéz munka, hiszen addigra már többkönyvnyi anyag gyűlt össze nemcsak a saját blogon, hanem az Uszód 300 éves visszatelepítése évfordulójára 2018-ban negyedévente megjelenő Uszódi krónika című kiadványban is többen írtak, például a viseletekről Samu Sándorné és a lánya, Szíjártóné Samu Erna. Vagy Petrik Józsefné Szabó Erzsébet 1970-es gyűjtése a falu külső és belső földrajzi neveiről. Úgy gondolta, hogy ezeknek is mindenképpen benne kell lenniük ebben a könyvben. Gyűjtött még sok ételleírást is, főleg a Duna­szentbenedeken élő uszódi származású Sáfrány Lászlónétól kapott, kézzel írt receptfüzetből.

Ebből az óriási anyagból persze sok minden kimaradt a válogatás után, október végére állt össze a végleges kézirat, melyből aztán december közepére elkészült egy igényes tartalmú és kivitelű könyv, több mint kétszáz fekete-fehér és színes fotóval.

– El kell még mondjam, hogy polgármester úr – mint profi fotós – is nagyon sokat dolgozott az összegyűlt képanyaggal, hogy élvezhetők és könyvbeni megjelenésre is alkalmasak legyenek a régi képek. Ennyi munka után nagyon örülök, hogy végre kézbe foghatjuk a könyvet, annak meg még jobban, hogy nagyon sok pozitív visszajelzést kapok. Örülnek az uszódiak a könyvnek, szerintem nagyon szép gesztus az önkormányzattól, hogy ezt a nem kevés pénzt, amibe ez az album került, ilyen célra fordították.

Ízig-vérig tanító – hiszen a könyvben lévő tájnyelven leírt „Léjánykéréstű a széthúrcókodásig” fejezetet korábban azért készítette el egy pályázatra, mert tudta, hogy az anyag bekerül a Néprajzi Múzeum archívumába. Így megmentve egy szeletet abból az eredeti uszódi tájszólásból, amire már csak kevesen emlékeznek és még kevesebben beszélik. Az anyagot 2019-ben az országos Tradíció Néprajzi Gyűjtőpályázaton első helyezettként, kiváló minősítéssel értékelték.

A falu kincsei

S bár a könyv címe A messzeségbe vesző múlt, Uszód polgármestere és képviselői, valamint a szerző, Vörös Zoltánné igazi lokálpatriótaként tettek róla, hogy ne bízzák a falu kincseit a megkopó emberi emlékezetre, a falu múltjának egy része e könyv lapjain rögzült, s mesél az utódoknak arról a korról, amikor még nem voltak okostelefonok, számítógépek és virtuális világ, amikor még a léjánynak udvaroltak, amikor még bábával, otthon szültek, amikor még szappant főztek és a Dunán mostak, és esténként kiültek a házak elé beszélgetni egy emberibb léptékű világban.