Kemény téli túrával tisztelegnek a hős katonák emléke előtt

Találkozásunk apropóján vendéglátónk, Molnár János kisebb kiállítást rendezett második világháborús katonai felszerelésekből a barátságos hunyadivárosi lakás nappalijában. Két – természetesen megfelelően, szakértő által hitelesítetten hatástalanított – puska és egy golyószóró mellett bajonett, zubbony, sapka, pisztolytáska, evőkészlet is van az ágyon, az asztalon pedig régi fényképek és két nagy doboz, egy R3-as rádió adó-vevő és generátor része. Utóbbi János nagy büszkesége, miután sikerült megszereznie – szavai szerint roncs állapotban –, kívülről saját kezűleg restaurálta.

– Ez egy századszintű rádió volt, két ember tudta magával vinni. Működött a telepekről, de lehetett tölteni is a generátor révén. A terepviszonyoktól függően 3 és 9 kilométer volt a hatótávolsága. Mai szemmel nézve nyilván elavult technika, de a harmincas években, amikor ez a berendezés készült, akkor nagyon korszerűnek, szinte űrtechnológiának számított – magyarázza.

Mint kiderül, a megmutatott néhány tárgy csupán ízelítő az elhivatott hagyományőrzők kollekciójából, János be is vallja: ugyan igyekszik meghúzni a határt, és alapvetően a katonák személyes felszerelésére koncentrál, azért mindig akad valami kincs a zsibpiacon, a börzéken vagy más megszállott gyűjtőknél… Így eljutott odáig, hogy alig fér el a lakásban a háborús relikviáktól, pedig már két tárolóhelyiség is tele van velük.

Idén a Hajdúságban menetelnek

A 26 éves járműtervező mérnök, illetve 25 éves barátja, Kármán István fogtechnikus gondolatai egyre többször járnak a Doni Hősök Emléktúrán. Ezt idén már tizenkilencedik alkalommal rendezik meg hazánkban, az 1943-as doni katasztrófában elesett és onnan hazatért magyar katonák emléke előtt tisztelegve. Idén immár tíz különböző útvonalat járhatnak be a résztvevők, a kecskeméti fiatalok ezúttal a Hajdú menetszázadhoz csatlakozva gyalogolnak majd el január 24. és 26. között Debrecentől Hajdúhadházán és Hajdúböszörményen át Hajdúnánásig, középiskolás diákokkal, aktív és önkéntes területvédelmi tartalékos katonákkal, valamint magyar és román katonai hagyományőrzőkkel együtt. Nem lesz ez egy könnyű séta: fagyban, minden valószínűség szerint hóban (de az is lehet, hogy sártengerben), és természetesen teljes korhű menetfelszerelésben teszik majd meg a több mint 50 kilométeres utat, ráadásul – hogy még autentikusabb, megerőltetőbb legyen az egész – magukkal cipelik majd az összesen 34 kilós rádiót is. Az ötfős hírös városi különítménynek János a legrutinosabb tagja, neki ez már az ötödik emléktúrája lesz, István ellenben most debütál, ennek megfelelően egészséges izgalommal várja a „beavatást”.

Időt és pénzt nem sajnálnak a múlt ápolására

Mindkét fiatalember gyerekkorától vonzódik a hadsereg és a fegyverek felé. János korábban egyenruhákat gyűjtött, innentől pedig már csak egy ugrás volt, hogy pár éve barátaival megalakítsák a Magyar Királyi 7. Honvéd Gyalogezred Hagyományőrző Baráti Kört. Istvánt is már régóta érdekelte a történelem, a második világháború és az akkor használt fegyverek, szeretett volna jobban elmélyülni a témában, így csatlakozott a csapathoz.

– A technológiai és a társadalmi korszak együttes hangulata fogott meg, ezt a korabeli filmek varázsa valamilyen szinten át is adja. A kibontakozó, modernizálódó időszak, amikor még formálisan királyság volt Magyarországon, voltak grófok és uradalmak – teszi hozzá István. A kecskeméti baráti kört most már jól ismerik az országban, rendszeresen kapnak meghívást a különböző hadi fesztiválokra, hadijátékokra, és tartják a kapcsolatot más hagyományőrző csoportokkal.

Ahogy beszélgetünk, gyorsan kiderül: ez náluk már több egyszerű hobbinál. A szenvedély talán pontosabb kifejezés, hiszen szabadidejük jelentős részét töltik a magyar katonai múlt tanulmányozásával, a történelmi témájú könyvek vagy éppen a korabeli honvédségi szabályzatok, útmutatók olvasásával, és persze a felszerelések felkutatásával. Ahhoz, hogy az R3-as rádióhoz hasonló ritka kincsekre rábukkanjanak, a kitartó keresgélés mellett nagy adag szerencse is kell. No és persze pénz is: a fiúk nem keveset áldoztak keresetükből arra, hogy tényleg úgy nézzenek ki öltözetükben, ahogy a közel nyolcvan éve frontra vonuló katonák.

Sajátos levelezés a nagymama és unokája között

Amikor a motivációkra terelődik a szó, János elsőként apai nagyapját említi, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal négy évig harcolt a háborúban. 1939-ben vonult be először, a vonatkísérő csapatokhoz volt beosztva, majd még kétszer behívták. Végül 1944 tavaszán repesz okozta artériás kézsérüléssel került az ungvári kórházba. Mikor feleségének megtáviratozták a hírt, ő a veszélyekkel nem törődve gyalog indult neki a légvonalban is 110 kilométeres útnak, és hét nappal később meg is találta gyógyu­lófélben lévő férjét a kórházban. Ez a családi történet nagy hatással volt Jánosra. A fiatalember egyébként mamájával sokáig sajátos, a múltat megidéző levelezést is folytatott. Volt neki több üres, régi tábori levelezőlapja, és első doni emléktúrájáról egy ilyet küldött a nagyinak, beszámolva élményeiről. A szokatlan, megható küldeménnyel könnyeket csalt az idős asszony szemébe, aki átvitt értelemben is vette a lapot, és válaszolt a nagyapja és katonatársai emlékét ápoló unokának.

– A háború utáni történelemírás bűnös hadseregnek állította be a magyart, korom ellenére még én is hallottam olyat, hogy gyáváknak nevezték az ott harcolókat, akik megfutamodtak a szovjetek elől. Ez a megbélyegzés engem mindig is nagyon zavart, és fájdalmas számomra. Nemcsak nagyapám miatt mondom, amikor kijelentem: ezek a katonák nem szolgáltak rá ilyen minősítésre. Nagyon sok mindent feláldoztak azért, hogy védjék ezt az országot, és olyan erényeik voltak – bajtársiasság, becsület, hűség, erkölcsi tartás –, amelyek kezdenek kikopni a mai emberekből. Én azért vállalom évről évre ezt a túrát, hogy méltó emlékük éljen ma is a szívekben, lelkekben, és ily módon fejet hajtsunk előttük. Sokszor beszélünk a hősi halottakról, pedig szerintem az is pont ugyanolyan hős, aki túlélte és hazajött. Ha nagyapámról van szó, én is egy hőst látok magam előtt, aki harcol a hazájáért. Pedig a fronton szerintem biztos nem így élte meg, hanem inkább otthon lett volna a szeretteivel. De volt kötelessége és kötelességtudata is. Én ezt a hagyományápolást és emlékezést tekintem a magunk kötelességének – mondja János. István egyetértően azzal egészíti ki: abban az időben szerinte társadalmilag nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti önérzet, és magasabb erkölcsi norma is volt jellemző, mint manapság.

Próbálják átélni a nagyapák, dédapák kálváriáját

A két fiatalember nem tagadja, vonzza őket a hagyományőrzésben, a katonaruhába öltözésben rejlő romantika is. A tapasztalatok szerint az odaúton a résztvevők még szoktak katonadalokat énekelni, de a könnyedség a terepen, hidegben menetelve néhány kilométer után gyorsan elillan. A röpködő mínuszokban az evés-ivás, sőt a „kisdolog” elvégzése sem egyszerű történet. Ha esik az eső, a posztókabát megszívja magát vízzel, a bakancs töri a lábat, és még cipekedhetnek is.

– Még ha decembertől szoktunk is ráhangoló gyaloglásokat tartani, az irodai ülőmunka után nagyon kemény és fárasztó tud lenni a túra. Pedig mi csak pár órát, fél napot töltünk kinn, nem hosszú hónapokat, van mit ennünk, esténként meleg szálláson alszunk, nem lőnek ránk. Nagyapáink, dédapáink mégis helytálltak. Úgyhogy ennyit nekünk is muszáj kibírni, és végig is fogjuk csinálni – búcsúznak el mosolyogva a kecskeméti hagyományőrzők.