magyar játékszín

2019.08.27. 22:36

Harmincöt éve hunyt el Szabó Zoltán, a szellemi honvédő

Aki tudta, hogy kis népek feltétlenül elvesztik önmagukat, ha nagy népek gesztusait utánozzák.

A bretagne-i Josselinben, temetőmelléki házától néhány lépésre nyugszik Szabó Zoltán, aki 35 éve, 1984. augusztus 19-én hunyt el Vannes kórházában. Megrendítő erejű jelentései: A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság mellett a poétikus Szerelmes földrajz szerzője a Magyar Nemzet munkatársaként ébresztő lelkiismerettel őrködött XX. századi sorsunk felett – írja a Magyar Nemzet.

Nyolcvan esztendeje, 1939 nyarán Pethő Sándor lapjában a háború közelgő rémidejében megfogalmazta a szellemi honvédelem szükségességét, amely az irodalom és a művészet gondolat- és léleképítő erejében hirdette: „Aki már nem is eszményi »harmadik oldalhoz«, a magyar oldalhoz tartozik, de legalábbis elébb magyar s aztán baloldali vagy jobboldali.

Aki tudja, hogy kis népek feltétlenül elvesztik önmagukat, ha nagy népek gesztusait utánozzák. Aki érti a »két pogány közti« helyzetet, és nem tud korszerű lenni, ha a korszerűség ellent mond a magyarság időtlen lelki tulajdonságainak. Aki nem bocsájtja áruba a népért a nemzetet vagy a nemzetért a népet, hanem tudja, hogy a kettő csak együtt szolgálható.”

A pódium és a színház is Szabó Zoltán minőségmegújító tervében szerepelt; utalt Kodolányi fogyatkozásunk jajkiáltására (Földindulás), és említette Tamási Áron Tündöklő Jeromosát. Szabónak, aki ifjan a cserkészetben és Sík Sándor szellemi körében is érlelődött, azért volt fontos a színház, mert a színpad és a nézőtér misztériumot, lélek- és szellemérlelő alkalmat jelentett.

Egy színházi este közönsége a nemzet laboratóriumává is nemesedhet.

Így az 1930-as évek elején szerveződött Szegedi Szabadtéri Játékokat és Az ember tragédiáját is léleképítő közösségi alkalomnak tekintette. Amint a Villámfénynél-t Szabó a társadalom kutatójaként is méltatta (1938), hogy Németh László „alku és félelem nélkül” tárta fel a falu erkölcsi-társadalmi pusztulásának látleletét.

Harminckilenc szeptemberében már a világ véres szakadtságában kereste a magyarban a magyarabbat – amely a minőségi megmaradás esélyét ígérheti vén Európa elsüllyedésének látomásában. 1940 telén ösztöndíjjal Párizsba érkezett, júniusban pedig a német hadi áradat elől az országgal délre, Nizzába menekült, amiről megrendítő tárgyilagossággal tudósított Összeomlás című naplójában (1940).

Zágonra és Mikesre gondolt elsőbben, amikor Bernben érte Észak-Erdély visszatérésnek híre. Odüsszeuszi hónapjai emlékében a honi feladatokat listázta a Magyar Nemzet őszi cikkeiben. Nem a prófécia magasából beszélt, hanem ábrándoktól mentes, hittel áthatott gondolatokkal szolgált.

Szabó Zoltán akár egy hibásan elmondott vers ügyét is sorskérdésnek tekintette. Mint a Vershamisítók is igazolja, amely írás a Zeneakadémián rendezett József Attila-estről tudósított (1940. XI. 7.). Máig hatóan halljuk, micsoda politikai tett volt Major Tamás és Gobbi Hilda nemzedékének szereplése – és mit írt Szabó Zoltán? Tapintatos, neveket nem említ, de merényletről beszél: „ünnepélyesen és harsányan megölték a verset”. Miként érti? „Szavaira szedték és szétbontották, s a szavakra szedett sorokat megjátszották. Félelmes volt. A versből elsikkadt a ritmus, elsikkadt a szavak és a hangzók szép összecsendülése…”

Három nap múltán az erdélyi írók estjéről esszérangú cikkéből ne is Tompa László, Tamási Áron, Nyirő József pódiumi szereplését idézzük, hanem figyelmének tágasságát: Szabó a zsöllyében a dúsult közélet kondícióját is pendítette: „A felvidéki politikusok egy része csupán annyit tett, hogy a maga programját a várakozás kaptafájára húzta. Ők csak abban bűnösek, hogy asszimilálódtak a magyar társadalmi hibákhoz.”

Minthogy Szabó Zoltán érzékenyen figyelte a nézőtér hangulatát, az erdélyiek műsorának végén barátja összegzését emelte társadalmi kérdéssé. A döntéssel az erdélyi szellem, az erdélyi tradíció visszatért volna? Tévedés!

„Te talán azt hiszed, hogy azokat »elcsatolták« Trianonban? […] Hagyományok integritását békeszerződéssel nem lehet megcsonkítani.

Bethlen Gábort nem lehet Nagy-Romániába bekebelezni.

Aranyt se, Fráter Györgyöt se, Mikest se, Mátyást se. […] Tájak tértek vissza, barátom, és városok. Vagyis ember lakta tájak.”

Ám Szabó a táguló haza örömé-ben mértékletes: „nem kell Erdély-romantikába, sem székely-eksztázisba, sem magyar Megváltó-várásba esni. Csak egyszerűen, csendesen és elégedetten elmosolyodni. Azon, hogy többen vagyunk. S nemcsak a szó mennyiségi, hanem minőségi értelmében is.”

A Madách Színház 1940. november 29-én Pünkösti Andor rendezésében Móricz Zsigmond Kismadár című darabjával kezdte szűkre méretett életét. Móriczcal nyitni „a legigazabb irodalom”, Szabó lelkéből sugárzik az az „aranyló fény”, amelyet ő a színpadon lát a szerelmi történet indító jeleneteiben. Mint halad a játék, a kritikus érzékelvén a társadalmi rajzolatot kedvében lanyhul. Elegyes előadás, Szabó Zoltán mégis türelmes, elemző hangját áthatja a szeretet. Házmesteri alpárisággal előadott teóriadiktátumosok korában szellemérlelő olvasni Szabó színi híradásait. Mert mélységük és magasságuk van, életérzékenyéggel vélekednek, és a szerző tiszteli nézőtársait.

A Képzelt beteg százas sikersorozata se hatotta meg abban, hogy Molière de Mucsa címmel virtuóz darabismerettel ne boncolja a Madách előadását (1943. V. 21.). Formabontó elemzését kérdésekkel zárta, mai kérdésként is a negyediket idézzük: „Ama színházaink mellé, amelyek a rosszat jól adják, s ama színházaink mellé, amelyek a jót rosszul adják, mikor tűnik fel az a színház, amely a jót jól adja? A Madách Színház erre hivatott.”

Soha nem színházat támad, hanem elemez, és tárgyáról ír kedvezően vagy elmarasztalóan.

Művészeten kívüli érvek és szempontok pedig kizárva! S ha Molière nem tetszett kedvelt Madách Színházában, „öröm diktálja” sorait, hogy a Nemzeti Kamarájának Tartuffe-jéről beszámoljon (1943. X. 10.). Szomorú is olvasni Szabó szikrázó elemzését. Major Tamás Tartuffe-jének dosztojevszkiji mélységét, „vakmerő” színeit, „démoni” voltát világította meg, de 1945 után nem volt kritikus, aki a több mint félezer Molière-est egyre züllő állagát és Major ripacsériába fullasztott alakítását és előadását kellő szigorral elemezte, elemezhette volna.

Elnémulása előtt a nácimentes Magyarországtól a Játék a történelemmel című virtuóz kritikájával búcsúzott a nyilvánosságtól (1944. II. 27.). Emlékiratából (Terepfelverés) ismerjük fogantatását: Barankovics István főszerkesztő kérésére ment a Vígszínházba Herczeg Ferenc Arany szárnyak című darabjának díszbemutatójára.

Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök és munkatársai ültek a páholyokban; sujtásos mentében az urak, gyöngy nyakékek, estélyik ragyogásában a hölgyek – Burgenlandban pedig már a német csapatok készülődtek –, és utoljára együtt a régi Magyarország! A színpadon pedig olajnyomat: „szegény Thököly [Jávor Pál] már bujdosásban szólította be a cigánybandát rossz török házába, hogy megparancsolja a cigánynak ott és azt, hogy kezdje csak, húzza el szépen Zrínyi Ilonának a nótáját a fülébe.”

Szabó Zoltán szerepet váltott: egy gimnazista leány pontokba szedett, akkurátus dolgozatában vélekedett. Vitriolos kicsinyítés, melyben a matrózblúzos leányka Bánk bánnal is összevetve így összegezte Herczeg művét: „…semmit sem változtat azon a képen, melyet középiskolás történelemkönyvünkben szemlélhetünk. […] Nem dolgozik a tananyag ellen, mint fájdalom, annyi más rossz útra tért magyar tehetség.”

Rossz útra tért Szabó is, mert óriási ribillió robbant a kormányzó köreiben. Ám hamarosan lelohadt a politika, mert az írást „követő harmadik vasárnapon Kállay Miklós hajnalban […] a török követségre húzódott. Keresztes-Fischert elvitték, Kállay helyére Horthy kinevezte Sztójayt, s én helyiérdekű úton voltam Tétény felé.” Csaknem egyévi elnémulás és bujdosás után Szabó Zoltán már a Valóság főszerkesztőjeként szenvedhette a dühödt bolseviki ifjakat – távozott a laptól.

Párizsban (1946. augusztus–október) keserves tanúként jegyezte a nagyhatalmak diktátumos dramaturgiáját, felismerése: az Európa-eszme elsüllyedt!

Néhány szikrázó jelentésben még üzente: Tamási Áron játéka és egy jó Shakespeare-előadás rangosítja a nemzeti színjátszást, de nem Sartre próféciája. Párizsban kulturális tanácsosként még heroikus szellemi szolgálatos (Csontváry-tárlat!), majd 1949 tavaszán a Mindszenty bíboros elleni hajszával felmondta küzdelmét: a rendszer vállalhatatlan!

Londonba költözött, onnan küldte jegyzeteit a Szabad Európának. Olykor a színházi zsöllyét is megkívánta, ha például Bartók színpadi műveit láthatta, vagy egykori iskolatársának darabja, Örkény István Macskajátéka Londonba is eljutott. De ahogy íróként olvasóját, úgy színibírálóként a színpad és a nézőtér nyelvi-lelki misztériumát hiányolta.

Illyés Gyula „ajtónyitónak” nevezte Szabó Zoltánt; valóban az volt, színibírálóként is. Vörösmarty, Ady, Kosztolányi, a kritikától eltiltott Sarkadi és más írótársak alkalmi látogatóként jelentettek a magyar Tháliáról. A kései olvasónak is hiteles, huzatos írásokkal szellőztették az áporodott, belterjes levegőt. Eszméltetve is a késeit a valóra: mára az író lelke és becsülete kifogyott a zsöllyéből.

Borítókép: mma.hu

Ezek is érdekelhetik