Nagyfülűek

Nehéz kicsi hazánkban a közlekedési morálról beszélni, mivel nincsen. Az utak tele vannak izgága úrvezetőkkel, agresszív sofőrökkel, friss jogsis, apuci, anyuci által finanszírozott járgánnyal furikázó tinikkel, és a lassan totyogó, forgalmat lassító „nagyfülűekkel”. Legalábbis, tekintet nélkül, korukra, nemükre, humorosan így becézem az indokolatlanul araszoló járművezetőket.

A nagyfülűeket két nagy archeotípusba soroltam. Az elsőbe a korosabb és rutintalan sofőrök tartoznak, akikre nem tudok igazán haragudni, mert magam is voltam mazsola, ha pedig éveim száma megsokszorozódik, valószínűleg nem leszek már az országút ördöge. A következő nagy csoportot azok alkotják, akik magukon kívül senkivel sem törődnek. A csúcsforgalomban tartanak városnézést, a fiatalabbja pedig azért korzózik verdájával a főutcán, hátha valamelyik leány szíve megdobban puccos járgánya láttán. A nagyfülűek csúcsragadozói a „segédrendőrök”. Számukra szentek és sérthetetlenek a közlekedés írott szabályai. Az íratlanokat sajnos nem ismerik. A városban és az országúton messzemenőkig betartják, illetve megpróbálják betartatni a KRESZ előírásait, mi több, hajlamosak túllőni a célon. Belterületen ötven helyett alig döcögnek negyvennel, az országúton jó, ha autójuk sebességmérője alulról megüti a nyolcvanat. Következetesen lassítják a forgalmat, balesetveszélyes helyzeteket teremtve öntörvényűségükkel.

A minap magam is belefutottam egy ilyen nagyfülűbe. A csigát a szembejövő forgalom miatt képtelenség volt megelőzni, így közel egy kilométeres sor torlódott fel mögötte. A megváltást, bár még ilyet az elmúlt negyven esztendőben nem láttam, a rendőrök hozták el. A járőr kitessékelte a forgalomból a poroszkálót. Hogy mi történt ezután, nem tudni, de jó néhány sofőrtársammal egyetemben remélem, hogy az emberke nem úszta meg szóbeli figyelmeztetéssel.