„A tanítványaim a családom”

[caption id="" align="alignleft" width="300"] Gecse Ildikó
[/caption]

– Már gyermekkorában vonzotta a tanári hivatás?
– Igen. Tízéves voltam, mikor kaptunk egy magyar-történelem szakos tanárnőt Sátoraljaújhelyen, ahová általános iskolába jártam. Balpataky Bélánénak hívták, és nagyon szerettem. Annyira jól megtaláltuk a közös hangot. Óriási hatással volt rám. Miatta döntöttem el, hogy tanár leszek. Onnantól kezdve pedig soha nem is akartam más lenni.

– Hogyan került Kecskemétre?
– Életem első 30 évét Sátoraljaújhelyen töltöttem, ott jártam általános iskolába és gimnáziumba is. Érettségi után nem vettek fel rögtön továbbtanulni, így egy évig délutános óvónőként dolgoztam, majd Sárospatakon végeztem a Comenius Tanítóképző Főiskolán orosz-könyvtár szakon. 11 évig tanítottam kicsiket a sátoraljaújhelyi általános iskolában. Közben elvégeztem a tanárképző főiskolát Nyíregyházán, majd a pécsi egyetemen a magyar szakot. Kecskemétre úgy kerültem, hogy beválogattak egy ötfős csapatba: amerikai békeszolgálatosokat tanítottunk magyarra, akik a ’90-es évek elején jöttek hazánkba angolt oktatni. Majd megismerkedtem az angolkisasszonyokkal, akik akkor akarták indítani az iskolát, és végül is ők marasztaltak. Azóta itt vagyok. Később még elvégeztem a testnevelési főiskolán a mentálhigiéné szakot, valamint a társadalomismeret szakot az ELTE-n. Több mint tíz éve pedig a Németh László Gimnáziumban tanítok magyart és társadalomismeretet. Emellett mentálhigiénés beszélgetésekkel is foglalkozom. Tudják a tanítványaim, hogy ha bajuk vagy bánatuk van, megkereshetnek.

– Miért ült vissza időről időre az iskolapadba?
– Szeretek tanulni. Emellett egyedül élek, úgyhogy volt is rá időm. Olyan típus vagyok, akinek kell, hogy időnként valami újat tapasztaljon, új kihívást állítson maga elé. A tanítás számomra tényleg hivatás, de néha kell valami más is, hogy az ember ne rutinból csinálja, mert annak megvan a rossz oldala is. Jó érzés volt a másik oldalt is időről időre újra átélni.

– Pályafutása során már minden korosztályt tanított. Melyik korcsoport áll a legközelebb a szívéhez?
– Aki diák, mindenki a kedvencem. Aki tanulni akar, hozzám jöhet. Sőt aki nem akar, az is, mert vele megszerettetem. Nem tudnék rangsort felállítani a korosztályok között. Mindig az a kedves, amit éppen csinálok. Persze minden korcsoport más: a kicsiknél ügyelni kellett, hogy el tudjam adni magam. El kellett hinniük, hogy érdekes dolog egy F betűt megtanulni. A felnőtteknek pedig legtöbb esetben kevés az önbizalmuk. El kell hitetni velük, hogy meg tudják csinálni. Előttük már mások is megtették, és igenis menni fog. Más jellegűek a kihívások, de ez az érdekes ebben a pályában.

Névjegy:

Gecse Ildikó Sátoraljaújhelyen született. Az Esze Tamás Általános Iskolába járt, majd a Kossuth Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola angol szakos diákja volt, 1978-ban érettségizett. Egy tanéven keresztül képesítés nélküli, délutános óvónőként dolgozott. 1982-ben a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolán, 1989-ben a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar szakán végzett. Ezt követően egy éven keresztül tanított magyarra amerikai békeszolgálatosokat Kecskeméten. 1993-ban magyar szakos diplomát szerzett a Janus Pannonius Tudományegyetemen, majd a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán mentálhigiénés szakember végzettséget szerzett 2002-ben. 2009-ben diplomázott az ELTE társadalomismeret szakán. Több mint tíz éve tanít magyart és társadalomismeretet a kecskeméti Németh László Gimnáziumban, ahol legfiatalabb tanítványai 16 évesek, felső határ pedig nincs, mert az intézményben felnőtt képzés is folyik. Szabadidejében szívesen hallgat zenét, olvas, és szereti a jó filmeket.

– Mit szeret a legjobban a tanári hivatásban?
– Azt, hogy emberekkel foglalkozom. Fantasztikus érzés, mikor évek telnek el, és már régen nem emlékszem dolgokra, és egy volt diákom felidézi egy egykori mondatomat. Olyankor az ember rádöbben, milyen nagy felelőssége van minden kimondott szónak. Szokás mondani: szavakkal jobban lehet sebezni, mint karddal vagy késsel. Ez tényleg így van. Próbálok nagyon figyelni minden kijelentésemre, hogy hasznukra legyen, sohase a kárukra. Mindent szeretek a hivatásomban: ahogy néznek rám, ahogy mosolyognak, ahogy sikerül az érettségijük, és adott esetben potyognak a könnyeik. Azt is szeretem, amikor valami kiszalad a szájukon, nem ugrok tőle a plafonra. Előfordult, hogy mondták: most már el kellene mennem fodrászhoz. Mikor bent vagyok az iskolában, az osztályban, olyan nekem, mint a halnak a víz. Akkor élek. Hozzám jönnek mindenféle problémával. Nagyon megbecsülöm a bizalmukat. 

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer abbahagyja a tanítást?
– Nem. Amíg nem érzem úgy, hogy kiégtem, illetve amíg el tudom nevetni magam az osztályban, mikor valamelyik diák bemond valami vicceset, addig semmiképp. Sőt őszintén mondom, soha nem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam. Persze vannak nekem is nehezebb napjaim. Történt már, hogy sírva mentem be, nem sikerült valahogy időben váltani. Én is emberből vagyok. Erre megszólalt az egyik diák: „ tanárnő, ma olyan feszültnek tetszik lenni”. Persze rögtön jó kedvre derültem. Olykor megkérdezem a tanítványaimat, hogy milyennek látnak, mert szükségem van a visszajelzésre. Egyszer azt a választ kaptam: „a tanárnő alapvetően egész normális, bár néha kicsit hisztisnek tetszik lenni”. Jókat szoktam mosolyogni magamban.

– Mitől lesz valaki jó tanár?
– Soha nem szabad elfelejteni, hogy emberek ülnek velünk szemben. Nem téglát faragunk, vasat reszelünk, hanem embereket formálunk. Másrészt nagyon kell szeretni. Persze szükséges hozzá egy egészséges humorérzék is. Bár van két fülünk, nem feltétlenül muszáj mindent meghallani, amit a gyerek mond. Van, hogy látszik a diákon: ahogy kimondta, már meg is bánta a szavait. Kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat. Emlékszem, mikor leszidott otthon anyukám, azért én tudtam, hogy ő szeret. Én is így vagyok a tanítványaimmal. Szoktam is nekik idézni: „érted haragszom, nem ellened”. A gyerekeknek nem lehet hazudni, egyszerűen megérzik, hogy ki szereti őket. Persze olykor meg is kell érte harcolni, hiszen akad diák, aki igazi kihívást jelent.

– Ön szerint mi jelenti a mai fiatalok számára a legnagyobb problémát?
– Az elmagányosodás. Rengeteg időt töltenek gépekkel, melyek bár sok hasznos dolgot tudnak, nem képesek megsimítani a gyerek karját, vagy azt mondani: fel a fejjel. Sokszor előfordul, hogy elkezdek egy történetet, melyet folytatniuk kellene teljesen szabadon, de nem megy. Képekben gondolkodnak, nehezen indul be a fantáziájuk. Rengeteget kínlódnak, mire megszületik az egyébként mindig nagyon jó végeredmény. Régebben a fiatalok kevesebbet néztek tévét, több mesét hallgattak, jobban fejlődött a fantáziájuk. A mostaniak tájékozottabbak, nyitottabbak, de magányosabbak is. Őrült nagy különbség azonban nincs a generációk között, hiszen egy gyereknek alapvetően szeretetés odafigyelés kell. Így van ez most is, és így volt 20 évvel ezelőtt is. És ha nem megy másként, akkor órán idétlenkedve, de ki fogja harcolni magának az áhított figyelmet.   

– Miért éri meg tanárnak lenni?
– Én egyedül élek. Emlékszem, az előző osztályomból valahogy megtudta az egyik gyerek, mikor van a születésnapom. Éppen munkanapra esett. Mentem az osztályomba tanítani. A terem előtt álltak mindannyian, le is szidtam őket kicsit, hogy már becsöngettek, és bent kellene lenniük. Kinyitottam az ajtót, és ott várt az asztalon egy hatalmas torta gyertyákkal. Csak álltam, és néztem, meg sem tudtam szólalni. Közölték: „ez azért van, mert a tanárnőnek nincsen családja, így mi vagyunk a család, úgyhogy rendeztünk egy születésnapot”. És valóban a tanítványaim a családom. Rengeteg ilyen emlékem van. Körülbelül 20 éve, mikor még kicsiket tanítottam Sátoraljaújhelyen, beteg lettem. Eljött öt kis elsős küldöttségbe, meglátogatni. Hoztak virágot. Nagyon jól esett, megköszöntem, és dicsértem a szegfűket, milyen szépek. Erre megszólalt az egyikük: „bizony, és 30 forint volt egy szál”. Az ilyen emlékek felbecsülhetetlenek.